„Gondoltam, csinálok egyet magamnak” Soltész István fényképezőgép-készítő

Kamaszként előbb kezdett el képeket nagyítani, mint fotózni. Tíz évvel később saját fényképezőgépet kreált, mert elégedetlen volt a bolti választékkal.

Magyar Narancs: Hogyan ismerkedett meg a fényképezéssel?

Soltész István: A papám lelkes amatőr fotós volt. A Bükkalján, Tibolddarócon éltünk, ő volt a tsz főkönyvelője, de hozzánőtt a fényképezőgép, nemcsak családi fotókat készített, a környékbeli embe­reket, a tájat is megörökítette. Gyerekként sokszor magával vitt, olykor belenézhettem a keresőbe, vagy megmutatta, hogyan kell élességet állítani, de engem sokkal jobban elvarázsolt a laborálás, mert természetesen ő maga hívta elő és nagyította a képeit. Szóval, sokkal nagyobb izgalmat okozott, amikor átrendeztük a konyhát, előkerültek a vegyszerek, és persze a csoda, ahogy a sejtelmes fényben a kép megjelent. Ennek ellenére a haláláig nem gondoltam rá, hogy ezzel foglalkozzam, a műszaki dolgok érdekeltek. Másodikos középiskolás voltam, amikor a családi tragédia történt, és attól kezdve a világ kevésbé reális oldalai is érdekelni kezdtek: szavalás, zenélés és persze a fotózás. Mivel apámtól egy csodála­tos krónikát örököltem, először az ő teker­cseit kezdtem újra nagyítani. Mivel szinte egy­általán nem értettem a laboráláshoz, a fellelhető szakkönyveket kezdtem olvasgatni, így aztán hamarosan ma­ga a fotózás is izgatni kezdett. Az első képeimet a megörökölt fényképezőgéppel készítettem.

MN: Nem gondolt arra, hogy édesapjával ellentétben kitanulja a szakmát?

SI: Annyira soha nem szálltam el, hogy lemondtam volna mérnöki ambícióimról. Műszaki középiskolába jártam, gépszerkesztőnek tanultam, s mondhatom, hogy amiből ma élek, azt ott tanultam meg. Legalábbis azt a készséget, hogy valamit meg tudok tervezni, el tudok készíteni. Persze akkoriban, a nyolcvanas évek közepén, eszembe nem jutott volna, hogy fényképezőgépet készítsek. A gödöllői egyetemre akartam menni az agrárgépész karra, csakhogy indultam egy országos tanulmányi vetélkedőn, s az ott elért eredményemnek köszönhetően felvételi kedvezménnyel bejutottam a Budapesti Műszaki Egyetemre, ám mérhetetlenül bosszantott, hogy a „nyereményem” nem érvényes Gödöllőre. Ezért aztán egy hónap műegyetem után otthagytam az egészet, és át­jelentkeztem a nyíregyházi műszaki főiskolára. Nem volt logikus lépés, inkább dacból tettem, mégis döntő fordulat volt az életemben. Nyíregyházáról az­óta sem költöztem el, itt alapítottam családot. Tagja lettem a fotóskörnek, itt tanultam meg mindent, itt vált szenvedélyemmé a fényképezés.

MN: Azt azért nehezen tudom elképzelni, hogy 19. századi gépeket is kipróbált volna.

SI: Vannak bizonyos lépcsők az analóg fotográfiában, amit egy lelkes amatőr fotós végigjár. Az én nemzedékemben szinte mindenki kisfilmes Zenittel vagy Prakticával kezdte a fotózást, de ha lehetőség nyílott rá, akkor kipróbálta a középformátumot is, de ez a szerelem csak addig tartott, míg meg nem ismertem a nagyfilmes lehetőségeket. Itt a film mérete már 18×24 centiméter, vagyis a negatív ötvenszer akkora, mint a 2,4×3,6 centis kisfilmeknél (a középformátum 6×6, 6×7 vagy 6×9 cm – a szerk.). A baj csak az, hogy nemcsak a film nagyobb, de a fényképezőgép is. Az első ilyen gépemet, egy Mentor Panorama nevű keletnémet masinát egy tiszaújvárosi fényképésztől vásároltam, aki műtermi fotózásra használta. Nem véletlenül. A gép gyakorlatilag mozdíthatatlan volt, úgyhogy miután nagy nehezen hazaszállítottam, eszembe nem jutott volna, hogy többé kivigyem a lakásból. Ám az a néhány felvétel, amit otthon készítettem, tökéletesen meggyőzött arról, hogy az efféle fotózás teljesen más minőséget jelent.

MN: Miért?

 

Fotó: Szabó Attila

SI: Gigantikus felbontású képeket csinál, ráadásul egész másképp alakulnak az élességviszonyok is. Ez pedig sokkal nagyobb mozgásteret nyújt a fotósnak. Nos, ezek a tulajdonságok teljesen lenyűgöztek, és lenyűgöznek a mai napig, mivel nincs olyan digitális gép, ami hasonlóra lenne képes. Az volt a bökkenő, hogy engem elsősorban a természetfotózás vonzott, de otthon legfeljebb portrékat készíthettem. Nos, akkor a fejembe vettem, hogy megpróbálok beszerezni egy olyan nagy formátumú kamerát, amivel mozogni is lehet. Ám miután nem találtam ilyet, pontosabban, amit találtam, azt nem tudtam kifizetni, úgy döntöttem, inkább csinálok egyet magamnak. Ennek idén lesz húsz éve. Nagyon béna volt, alig volt kisebb, mint az NDK-monstrum, de nem adtam fel, a harmadik, negyedik gép már egész jól sikerült.

MN: Egyedül dolgozik.

SI: Korábban esztergáltattam a kezelőcsavarokat, a fogót a táskakészítőtől rendeltem, de elégedetlen voltam a munkájukkal, pedig lehet, hogy nem is volt velük baj, csak egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy nincs olyan munkafolyamat, amit ki tudnék adni a kezemből. Inkább megtanultam azokat a különböző trükköket, fogásokat, amelyekre szükségem lehet.

MN: A kamerák fából készülnek, elkészítésük elsősorban asztalosmunkával jár. Nem hin­ném, hogy ezt valaha is tanították a gépszerkesztőknek.

SI: Ezt is autodidakta módon sajátítottam el, mint a fotózást, és elég sok selejtet legyártottam, mire megtanultam a szakmát. De a teljességhez tartozik, hogy nem is nagyon lett volna kitől tanulnom. Itt tényleg a századmilliméterek számítanak, és én még nem találkoztam olyan asztalossal, akinek tolómérő lett volna a kezében.

MN: Hogyan lehet ebből megélni?

SI: Először ismerősök kerestek meg, hogy csináljak nekik is gépet, de eleinte el sem tudtam képzelni, hogy ez legyen a legfőbb bevételi forrásom. Egy halgazdaságban dolgoztam mezőgazdasági gépész-üzemmérnökként, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy váltanom kellene. Szerettem azt a munkát, az egyetlen baj az volt, hogy nagyon kevés időm volt a fényképezésre, hát még a fényképezőgép-készítésre. Csakhogy közben nemcsak a gépekkel, a fotóimmal is szereztem némi hírnevet, meghívtak a nyíregyházi főiskolára óraadó tanárnak, úgyhogy döntenem kellett. Az első fényképezőgépet 2001-ben készítettem megrendelésre, azóta kifejlesztettem egy komplett kamerarendszert, kompatibilis alkatrészekkel. Az Argentum – ezüst – nevet kapta, ezzel is utalva a fényképezés eredetére. Van két fő típus, egy könnyebb, kirándulásokra alkalmas, és egy robusztusabb, ún. felfedező, de ezt a kettőt, illetve a további altípusokat lehet úgy kombinálni, hogy teljesen személyre szabott legyen. Büszke vagyok rá, hogy azóta már készült fénykép a Himalájában és az Északi-sarkon is Argentum kamerával.

MN: Mitől eredetiek ezek a kamerák?

SI: Ami az alapokat illeti, azt 100-150 évvel ezelőtt elég jól kitalálták, ám a részletekben nagyon sok újdonság van. Ma már vannak olyan modern anyagok és eljárások, amelyeket annak idején nem ismertek, és ez a mozgathatóság és a tartósság tekintetében nem elhanyagolható.

MN: Kik vásárolják ezeket a gépeket?

SI: Lassan nálunk is kezd egyfajta kultusza kialakulni a nagyfilmes fényképezésnek, Nyuga­ton pedig ennek már komoly hagyománya van az amatőrök között is. Voltaképpen egy kellemes időtöltés, ugyanolyan hobbitevékenység, mint a horgászás. Nem mondanám persze, hogy nagy piaca lenne, de egyre népszerűbb.

MN: Mennyibe kerül egy ilyen kamera?

SI: Nem véletlen, hogy nálunk csak kevesen engedhetik meg maguknak. Egy átlagos gép úgy 2000 euróba kerül, de ehhez kell még objektív, ami legalább ugyanennyi. Azt hiszem, a sikeremet annak köszönhetem, hogy ellentétben a nagyobb manufaktúrákkal, amelyek szinte kizárólag csúcsgépeket készítenek ennek megfelelő összegért, nekem sikerült bővítenem a palettát: én tényleg a fotós konkrét igényeinek megfelelő gépet készítek, míg mások gépei minden igényt kielégítenek, sokszor fölöslegesen.

MN: Ennyi pénzért digitális, de akár analóg, középformátumú csúcsgépet is lehet vásárolni. Mi lehet az oka, hogy még így is ezeket a nehezen kezelhető, macerásan működő gépeket választják?

SI: Azért nem feltétlenül annyira macerás egy ilyen kamerával fényképezni. A működése egyszerű és átlátható, főleg egy mai, digitális szerkezethez képest. Aki egyszer ráérzett az ízére, nehezen tud szabadulni tőle. Vannak még olyanok, akiknek továbbra is nagyon fontos, hogy egy személyre szabott, kézi munkával előállított, de valamilyen formában mégiscsak 21. századi eszközzel készítsék a fényképeiket. És valahol itt lehet a lényeg: a fényképekben. Nyilván olyanok keresnek, akikkel a fotó kapcsán hasonlóan gondolkodunk.