„Halott művészek is lehetnek a barátaim”

Wolfgang Tillmans fotóművész

  • Gadó Flóra
  • Heszky András
  • 2016.01.17 11:12

Képzőművészet

Az Art Review szerint ő a harmadik legbefolyásosabb képzőművész a világon, Aj Vej-vej és Marina Abramović után; a „fotográfia Nobel-díját”, a Hasselblad Awardot két hete vette át, de az orosz hatóságokat mindez nem tartotta vissza attól, hogy betiltsák a kiállítását. Budapesti látogatásakor beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Túlzás lenne azt mondani, hogy egyre jobban érdeklődik Kelet-Európa iránt?

Wolfgang Tillmans: Huszonöt évig Londonban éltem, négy éve költöztettem át a műtermemet Berlinbe. A különbség a két város között szembetűnő, például az, hogy Berlinhez milyen közel van Kelet-Európa. A kilencvenes évek elején a jugoszláv háború nagyon távolinak tűnt Angliától, és bármikor Berlinbe látogattam, a menekültekkel való közelség máris kézzelfoghatóvá vált. Mindemellett egy kicsit zavarban is vagyok most itt, hogy milyen csekély volt a tudásom a régióról. Ez most lassan változik. Szkopjéban 2005-ben az LMBTQ-fesztivál keretén belül állítottam ki, Varsóban egyéni tárlatom volt 2011-ben, jártam Szentpéterváron, České Budějovicében pedig novemberben nyílt kiállításom. Úgy tekintek tehát erre a tendenciára, mint egy folyamatos és remélhetőleg még tovább erősödő együttműködésre.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: Ez az interakció nem mindenhol talált pozitív fogadtatásra. A szentpétervári kiállítást betiltották.

WT: Igen, ez idén történt, egy olyan független helyen, amely leszbikus és meleg művészek munkáit mutatta be. Semmilyen pornográf vagy explicit tartalom nem volt. Kiderült, hogy még ez sem lehetséges manapság: egy picike alagsori pincében, az egész orosz birodalom leginkább nyitott városában. Sokkoló élmény volt. Tizenegy aktivista portréját állítottam ki, akiket a Szentpéterváron rendezett Manifesta záró hétvégéjén fotóztam. Ragaszkodtak ahhoz, hogy lefényképezzem őket, mert vállalni szerették volna az arcukat, és mert nem voltak hajlandóak szégyenkezni. Hihetetlenül bátor döntés, hogy Oroszországban is meg szerették volna mutatni a képeket, hiszen valós fizikai erőszak fenyegetésében élnek. Megdöbbentő volt, hogy ugyanezekkel a portrékkal az előző napon New Yorkban is megnyílt egy kiállítás, amelyet több ezren láttak, míg Szentpéterváron két nap után bezárták.

MN: Sokan leírták már, hogy különleges empátiával mutatja be legközelebbi ismerőseit. Miben más, amikor nem a barátait örökíti meg, hanem politikai állásfoglalásként is értelmezhető portrékat készít?

WT: Nem annyira egyszerű azt mondani, hogy a munkáim a barátaimról szóltak. A kilencvenes évek képein lévő emberek nem egy homogén csoport tagjai. Ennyi közeli barátja nem is lehet egy embernek. Inkább arról van szó, hogy otthonos, barátságos és nyílt módon akartam ábrázolni, és egyfajta lehetséges baráti közösségbe, családba invitálni őket. Ez pedig igazából a másik emberi lényhez való odafordulás kérdése. A munkáimat mindig is a dokumentarizmus és a fikció keveredése jellemezte. Sosem akartam világos választóvonalakat húzni, ahogyan sohasem szerettem volna, hogy meleg művészként tartsanak számon. Ez épp az ellentéte lenne annak, ahogy a világot látom. Az általános nyitottság, az emberi törékenység és sebezhetőség megmutatása önmagában politikai állásfoglalás. Éppen ezért nem tudom elválasztani az aktivista portréművészetet a nem aktivistától.

MN: „Ha egyetlen dolog számít, minden dolog számít” – ezt a címet adta a Turner-díj alkalmából rendezett kiállításának a Tate Britainben. Ezzel a „fontosság” és a „kitüntetettség” kategóriáit akarta relativizálni?

WT: A kiállításom nem arról szólt, hogy minden ugyanolyan, hanem hogy potenciálisan mindennek jelentősége van, azaz nincs különbség egy darab papír és e között a pohár között. Ha jelentőséget tulajdonítok ennek az üvegnek, akkor más tárgyak felé is odafigyeléssel kell lennem. Ezt a „filozófiát” nehezen tudom szavakba önteni, és a fotóim sem ennek illusztrációi, hanem a pillanat és az itt és most jelenvalósága iránti figyelem és elfogadás megnyilvánulásai. A munkám egyfelől nagyon személyes, másfelől sosem szeretnék pusztán magamról beszélni. Amikor egy barátomat lefotózom, azt nem azért teszem, hogy megmutassam: nézzétek, van egy barátom. Éppen ebben tér el a munkám az Instagram és Facebook kommunikációjától. A csendéleteimben sosem örökítettem meg olyan tányért, amiből az imént ettem; ezek a munkák sokkal inkább arról szólnak, hogy látod, ez lehetne a te tányérod vagy a te farmerod, ami a földön hever. Azt szeretném, hogy a néző felidézze magában: igen, emlékszem arra, milyen tapintása és illata van ennek a tárgynak. Ideális esetben ez egyfajta szolidaritást teremt az emberek között.

MN: Saját maga rendezi a kiállításait, amelyeken mindig változik a képek mérete, elrendezése, és amelyek általában véve szembemennek a szokásos rendezési gyakorlattal. Egy interjúban ezt a folyamatot performanszhoz hasonlította. Miért van erre szükség?

WT: A világ kis és nagy dolgokból, atomokból és csillagokból áll, és a kiállításaimban arra biztatom a nézőt, hogy a saját „iránytűjét” használja a befogadáshoz. Sosem éreztem, hogy minden képet piedesztálra kéne emelnem, hanem az a célom, hogy maguk közt vívják ki azt, melyikükre figyelünk. Azt sem értettem soha, hogy miért kéne a fotóknak egymás mellett egy sorban lógniuk, hiszen amikor a világot nézem, akkor sem egy irányba, hanem lefelé és felfelé is nézek, közelebb és távolabb megyek valamihez. De annak, ahogy dolgozom, igenis megvannak a szabályai. Nem fényképezek le mindent, és nem mutatom be őket bármilyen méretben: négyféle formátumban dolgozom, egy sajátos mátrixban, amin belül ugyanakkor minden variálható. De világos rendszer nélkül az egész esetlegessé válhat, a véletlenszerű pedig összefügg a káosszal és az entrópiával, ami sosem érdekelt.

MN: Előfordult, hogy klasszikus festmények között állította ki ruhacsendéleteit, utalt már saját Caravaggio-korszakára, és több fotóciklusa is a festészeti absztrakció nyelvét beszéli. Hogyan kapcsolódik a művészettörté­neti kánonhoz?

Nachtstilleben, 2011

Nachtstilleben, 2011

Fotó: Wolfgang Tillmans Archives

 

WT: Elhunyt barátom, Jochen Klein nyitotta rá a szemem a 90-es években a régi mesterek munkáira, amelyeket persze ismertem, de nem kapcsolódtam hozzájuk. Rájöttem, hogy ezek a művészek nem háromszáz éves embe­rek, Caravaggio például egy huszonöt éves férfi volt, aki a saját korában küzdött a saját problémáival. Azóta, ha múzeumban járok, elsőként a művész születési évét és a mű elkészülésének az évét nézem, gyorsan kiszámolva, hány évesek is voltak akkor. Rájöttem, hogy halott művészek is lehetnek a „barátaim”. Mindig is azt éreztem, hogy a mi korunk van ugyanolyan jó, mint El Grecóé vagy Picassóé. Ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozunk, olyasmikkel, mint az élet, a halál és a szerelem, vagy egy ablakkompozíciós csendélet fényei. És amint rájössz, hogy hasonló helyzetekre reagáltok, létrejön egyfajta kontinuitás. Nagyon biztosnak érzem magam a médiumomban, és nem érzem a kényszerét annak, hogy fessek. Saját munkásságomat sem a fotográfia 175 éves hagyományában látom, hanem a képalkotás harmincezer éves tradíciójában.

MN: Lát az analóghoz hasonló kihívásokat a digitális fotóban?

WT: A digitális képalkotás abszolút lázba hoz. Továbbra is hihetetlennek tartom, hogy ez a kis szenzor egymillió színt képes érzékelni vagy 25 millió képkockát készíteni és egy tizedmásodperc alatt beolvasni. Amikor elkezdtem tanulni ezt az új nyelvet, az közelebb vitt a tárgyhoz, és újra „testközelbe” hozott a fotóval. Noha a sötétkamrából a Lightroomba költöztem (ami egy képkezelő szoftver – a szerk.), továbbra is analóg fotósnak tartom magam, nem mozgatok pixeleket. Ezek az új fotók olyan részletgazdagok, ami csak hatalmas, kétméteres nagyításokon válik láthatóvá. Nem lehet őket más médiumban reprodukálni, meg kell nézni élőben, mivel egyetlen könyv vagy monitor sem elég éles ahhoz, hogy megmutassa ezt a végtelen precizitást, ezeket a soha nem látott színeket. Nekem ebben az a filozófiai kihívás, hogy miképpen dolgozom fel azt a világot, amit teljességében sohasem vagyok képes megérteni. Őrjítő állapot ez, amelyben nincs más lehetőségem, mint megpróbálni együtt élni a képek túlterhelő erejével.

Mit keresett Magyarországon?

Mielőtt a londoni Királyi Művészeti Akadémia festészeti osztályának tagja és elismert művész lett, a most 47 éves Tillmans a magazinfotózás meghatározó alakja volt, például Kate Mossról csinált sorozatot a Vogue-nak, Lady Gagát pedig nem is olyan régen, 2010-ben fotózta. A 90-es években a technokultúra felszabadító erejét kihasználva fényképezőgépével belevetette magát az éjszakai életbe. Később olyan klasszikus műfajok megújítására törekedett, mint a portré vagy a csendélet, egyfajta „mindennapi fenséges” esztétikát megidézve. Sokszor hangsúlyozza, hogy noha munkái látszólag a spontaneitás és a véletlen megragadásában öltenek testet, ezek valójában nem „snapshotok”, hanem gondosan megtervezett és komponált alkotások.

A fiatal szakmabeliek összefogásával megrendezett Budapest Portfolio Review konzulenseként október utolsó napjaiban járt nálunk. „Magyarország rengeteget szerepelt a hírekben az elmúlt években, én pedig hellyel-közzel figyeltem, milyen irányba halad a politika. Amikor megkaptam a felkérést, azt mondtam: ez tökéletes, találkozom huszonvalahány emberrel, és kiderül, hogyan reflektálnak a helyzetre. Tehát valamilyen módon az áldatlan politikai helyzet ösztökélt arra, hogy eljöjjek. Hiszen fontos, hogy fenntartsuk a párbeszédet, mielőtt túl késő lenne.”

Neked ajánljuk