Ráadásul a múzeum – illetve jogelődje – volt az első, amely még Országtól magától is vásárolt műveket. A Fővárosi Képtár honlapján azt olvashatjuk, hogy „a kiállítás célja új tudományos eredmények közvetítése”. Maga a tárlat a kiállítás alkalmából megjelent monográfián alapul, amely összefoglalja a kurátor, Árvai Mária 2019-ben írt doktori dolgozatát és az ahhoz kapcsolódó tízéves kutatómunkáját. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet egy tudományos közönségnek szánt „komplexumot” adaptálni az életművet nem vagy alig ismerő közönségnek, főként, ha nem is mellékelnek hozzá – mint ahogy a könyvben sem – biográfiát (ha volt is valahol, azt nagyon eldugták). E nélkül a befogadónak magának kell kisakkoznia az időrendiséget, ami elég nehéz feladat például a közel egy időben keletkezett „mellékvágányok” és fő művek útvesztőjében. Pedig a látványtervező, Kálmán Eszter mindent megtett. A kiállításnak szép az íve, kitágulása és szárnyalása az apszis felé. Az viszont zavaró, hogy korfestő elemként hatvanas évekbeli bútorok és tárgyak is helyet kaptak (mellesleg a kétezres évek elején magam is ültem egy kiállított székhez nagyon hasonlón az egyik munkahelyemen). Ezzel ugyanis nemcsak egyfajta időkapszulába zárták az életművet, hanem rejtetten azt is „üzenik”, hogy a műalkotások önmagukban, a kontextus (a kor ismerete) nélkül meg sem érthetők. Pedig e művek nagy része még „él”, és ma is elemi erővel hat. Ezt a művészettörténészi hozzáállást ellensúlyozza a kurátori szövegekből sokszor kiolvasható szakmai lelkesedés, az az öröm, hogy Árvai Mária a kutatásai során milyen fontos, addig nem ismert adatokhoz és tényekhez fért hozzá. Magát a könyvet komolyan ajánlanám a jövő művészettörténészeinek – már ha létezik még a jövőben ez a szakma.
A kiállításnak két vezérmotívuma van: az emlékezés és az emlékezet témája, illetve a templom mint tér és mint metafora. A romjaiban is egyszerre szakrális és deszakralizált kiscelli templomtér, mint burok fogja körbe Ország műveit. E térben a művész ugyan sosem járt, csak a kertben található szobortemetőben – de életre kelnek mégis Ország (pravoszláv ortodox) templomokkal kapcsolatos élményei, templomkifestési vágya, illetve a végső meglátása, miszerint a „templom az az emberben belül van”, mint az emlékek őrzője, vagy mint a traumafeldolgozás színhelye.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
