Baranyai Levente képein eddig többé-kevésbé a valóságos jelent meg: valóságos romok, valóságos szarvasok, valóságos döglött repülőgépek, vagyis a legalább valamennyire valóságos táj volt egészen mostanáig a modellje, patetikusan: a földi végtelenség. Úgy gondolom, hogy amikor azok a képek öt-tíz-tizenöt évvel ezelőtt készültek, fel sem merült benne, hogy egyszerű állampolgárként, járókelőként, vagy éppen a témát kereső festőművészként is hamarosan azt tapasztalja,közel az idő, amikor állandóan azzal kell szembesülnie, hogy amit addig valóságosnak érzékelt, az mellékessé válik, hogy létrejön valami olyan, még szürreálisnak sem nevezhető konstrukció, ami a teljes képtelenség kategóriáját testesíti meg.
Noha a meghívóban azt olvashatják, hogy az itt látható művek egy része Budapest nem pusztán valós, de fiktív épületekkel kiegészített álomképeit mutatják be, nem gondolnám, hogy itt álomképekről lenne szó.
Ezek a kiegészítők már most is nagyon valóságosak.
| ||
Már ma is sokan vannak, és minden bizonnyal egyre többen lesznek, akik ha kilépnek a költöztetőkre váró Széchényi könyvtár, Nemzeti Galéria vagy éppen Budapesti Történeti Múzeum ajtaján, az Oroszlános udvart meglátva nem az fog az eszükbe jutni, hogy ez az Oroszlános udvar, hanem az, hogy ez volt az Oroszlános udvar, itt pont elfér majd egy focipálya. És tényleg pont elfér.
Az pedig nem is csak puszta képzettársítás, hogy bárhol az országban előbukkanhat a semmiből egy lelátó a hozzácsapott VIP-páhollyal, bárhova építhetnek erkélyt, kéményt, mélygarázst, mert a műemlékvédelmi szabályokat a megrendelő igényéhez alakítják: az rendeli a zenét, aki fizet, pontosabban, akinél a kassza kulcsa van.
Ráadásul a kassza kulcsának birtokosa mindenhol kijelölhet, tizenegyes pontot, kezdőkört, nemcsak nótát húzhat, de tizenhatost, ot és felest, miközben lobognak a szögletzászlók a műkő talapzatokon. Ugyanakkor szabad a rúgás, szabad a büntető, legalábbis annak a minden bizonnyal elégedett végrehajtó személyzetnek, amelyik bejátszhatja az országot.
Azt sulykolják, itt az idők kezdete óta hatalmas, vérre menő futballmeccs zajlik, és emiatt kettészakadt az ország, mi több, a most nyerésben lévő egyik félnek áll a szögletzászló, de szerintem kissé másképp fest a dolog: ma Magyarország nem a varrás mentén szakad jobbra meg balra, nyertesekre meg lúzerekre egyenlő arányban, az igazi szakadék a VIP páholyban ülők meg a mindenki más között van, ami a nagyvilágban nem is olyan ritka forgatókönyv, csak épp mi szoktunk el tőle egy kicsit. Mint ahogy attól is, hogy ma már kizárólag a VIP-páholyban ülőknek a valósága a hivatalos valóság, bármennyire mézes szavakkal is ecsetelik, hogy véget ért a turáni átok, hogy ma már Magyarország nemcsak szép, de erős is, hogy Magyarország a legdinamikusabban fejlődő állam Európában, hogy csonka Magyarország is mennyország, a munkanélküliek mekkája, síparadicsom, és meg fogja nyerni meg a labdarúgó világbajnokságot, de az is lehet, hogy már megnyerte.
Csakhogy ha ilyen – korábban elképzelhetetlen állítások – immár hivatalossá, hogy azt nem mondjam központivá válnak, sőt aki ezt kétségbevonja, az a haza ellensége, nos ott még sincs minden rendben, mert mégis csak azt teszi egyértelművé, hogy ettől kezdve a valóságnak tényleg csak a fantázia szabhat határt.
A VIP-páholyban ülők nem azért ülnek ott, mert tudnak enni késsel-villával, vagy még ennél is nagyobb gazemberségekre képesek: olvasnak, színházba járnak, ó dehogy. A VIP-páholyban ülők azért ülnek, ott, mert jókor volt jó helyen, mert éppen ahhoz a bejárathoz álltak, amit először nyitottak ki. A baj csak az, hogy ezzel mintegy utólagosan is igazolják kivételességüket, kiválasztottságukat, mi több rögeszméjükké válik, hogy aki kivételes, aki kiválasztott, annak minden irányú képességei is megkérdőjelezhetetlenek. Nem véletlenül nem keresik atomtudósok, kortárs zeneszerzők, vagy idegsebészek társaságát, hiszen úgy vélik, amit ők nem értek, az nincs, ami pedig nem az ő valóságukat tükrözi vissza, az beteges. Márpedig ebből kiindulva, teljesen magától értetődő, hogy minimum szánalmas balek, aki az elesetteken segít, nyamvadt kis buzi, aki örömét leli egy zenekar játékában, egy műtárgyban, aki olvas, aki alkot. Az is nyilvánvaló, hogy ebben az univerzum csak púp a háton, eltakarítani való szemét a szegény ember, és minimum gyanús az, aki nem röhög velük az ő vicceiken, de nem is földönfutó. Ők igazából – persze csak puszta szervilizmusból – a testcselt, a vetődést, a beívelt labdát, mindenek előtt a győztes gólt tekintik műalkotásnak, számukra a kultúra alfája és ómegája a sport, igaz nem az a sport, ami az egészséges életmód szinonimája, hanem az élsport, ami ugyebár ugyancsak kevesek kiváltsága, viszont, ha dicsőséget hoz, közös ünneplés lesz a vége, és itt a pont. Mert ahol ünnepelnek, ott minden bizonnyal bor- és pálinka folyik, vagonszám fogy a kolbász és a zserbó.
| ||
Ott előbb utóbb szükség lesz a piszoárra, az árnyékszékre.
Nyilvánvaló tehát, hogy Levente új képei egyáltalán nem túlzó álomképek, inkább precíz előrejelzések, már csak azért is, mert az már régóta nem járja, hogy ezt úgyse merik megcsinálni. A Nemzeti Land Art éppen attól Nemzeti Land Art, hogy azt láttatja, nemcsak, hogy meg lehet csinálni, csináltatni mindent, de ha nincsen megcsinálva, akkor is ugyanolyan valóságosnak tűnik. Baranyai Levente képein a nemzeti attribútumok, a műfű, a kezdőkör, és persze a VIP-páholy éppen ott áll, ahol szerintük helye van, történelmi környezetben, a budai vár szomszédságában, mert ugyebár a mindennél fontosabb az, hogy történelmet csináljanak.
És ha már a történelmi terepen ott vannak a daliás sportlétesítmények, Levente azt is megfestette, hogy miképp változik a táj egy olyan hétköznapi helyszínen, amilyen a falusi ház kertjének vége. Hiszen ha már a Várban küzdenek csak, nem biztos, hogy lent, falun is a stadion a legfontosabb. Fontos persze, láthatjuk is, de ezt leszámítva, ott minden visszatérhet a normális kerékvágásba. A kerti végébe pedig visszakerülhet az, ami oda való, az árnyékszék, a budi, ahogy tetszik.
Legfeljebb pár mérettel nagyobbra lesz szükség, hogy a kerti parti összes résztvevőjének jusson benne hely, ahol ha a lelkiismeretén nem is, de legalább saját magán könnyíthet.
(Korábbi interjúnk Baranyai Leventével itt olvasható)
