Magyar Narancs: Hány képe került a múzeumba?
Keleti Éva: Körülbelül 30 ezer negatív. A hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek elejéig tartó időszak fotói, amikor az Új Tükör hetilap és a rendszerváltás után rövid ideig működő Színházi Élet munkatársa voltam. Előtte sokat gondolkodtam, hogy melyik intézménynek adományozzam ezt az anyagot, felmerült a Színháztörténeti Intézet, a Magyar Fotográfiai Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, de a Fortepan is. Azért döntöttem a Nemzeti Múzeum Fotótára mellett, mert a képek rendszerezése, kutathatósága, hozzáférhetősége talán itt a legideálisabb.
MN: Ez a 30 ezer kép korántsem a teljes életműve. Korábban – vagy huszonöt évig – az MTI-nek dolgozott.
KÉ: Csak a saját tulajdonomban lévő képekkel rendelkezem, az MTI-nek készített felvételeim nem ilyenek. Azok továbbra is az MTI archívumában vannak, a negatívokat is ők őrzik.
MN: 1951-ben kezdett fényképezni az egyik legnagyobb vállalatnál. Ilyen egyszerűen mentek akkoriban a dolgok?
KÉ: Valóban hallatlan egyszerű volt, de talán éppen azért, mert nem normális úton kerültem a Magyar Fotó Vállalathoz. Korábban azt sem tudtam, hogy mi az a fotográfia, kamaszként nem voltak ilyen ambícióim. Noha humán beállítottságú voltam, úgy hozta a sors, hogy az ELTE Természettudományi Karára kerültem kémia–fizika szakra, de már az utolsó évem előtt megmondták, hogy a Forte gyárban fogok majd dolgozni, ahol ekkor kezdtek színes filmekkel kísérletezni. De nyaranta az egyetemistáknak hathetes kötelező szakmai gyakorlatra is el kellett menniük valamelyik üzembe, én pedig azt kértem, hadd mehessek olyan helyre, ahol megismerhetem a fotográfia alapjait. A Magyar Fotóhoz küldtek, én pedig egyszerűen ott ragadtam. Még az egyetemet sem fejeztem be.
MN: A Magyar Fotó később beolvadt az MTI-be. Addig az volt az állami fotóügynökség?
KÉ: Nem. Az ötvenes évek elején az államosítással kész helyzet elé állították a hivatásos fotográfusokat: elvették a felszerelésüket, az archívumukat, cserébe felajánlották nekik, hogy a Magyar Fotó Vállalat munkatársai lehetnek. Sok választásuk nem volt, úgyhogy többnyire éltek is ezzel a lehetőséggel. A vállalatnak több telepe volt, én a 4-esre kerültem, ahol elsősorban műszaki témákat kellett feldolgozni megrendelésekre. Például egy gyárnak vagy külkereskedelmi vállalatnak a reklámanyagait elkészíteni. Az egyik első munkám az volt, hogy mozdonyokat kellett fényképezni, amit külföldre szántak. A telepnek azonban olyan legendás fotósok voltak az alkalmazottjai, mint Vadas Ernő, Langer Klára vagy Reismann Mariann, akik elsősorban riporterek voltak. Ők lettek a mestereim, vittek magukkal mindenhova, tőlük pedig mindent meg lehetett tanulni. Például az akkor átadott Árpád hídról olyan felvételt kellett készíteni, hogy látszódjon a Dunán egy hajó, az égen a felhők, a hídon pedig a forgalom. Ilyenkor egy napot is eltöltöttünk a helyszínen egy darab tökéletes képért. De arra is emlékszem, hogy amikor elhatározták, hogy Dunapenteléből Sztálinváros lesz, Hollenzer Bélával leutaztunk, és a kukoricaföld közepén egy nagy Linhoffal fotografálhattuk a semmit.
MN: Ki látta ezeket a képeket?
KÉ: Csak a megrendelő. Nagyon kevés került a nyilvánosság elé.
MN: Az egyik legismertebb képe ebből a korszakból a Dagály fürdőben készült. Egy férfi a medencében Szabad Népet olvas, a fürdőzők bámulják, miközben kavarog a gőz. Mai szemmel egyértelműen a Rákosi-korszak abszurditását fejezi ki ez a kép. Akkor nem mondták, hogy kigúnyolja a rendszert?
KÉ: Épp ellenkezőleg. Akkoriban kötelező volt mindennap Szabad Nép-félórát tartani. Még a fürdőkben is, nekem pedig pontosan ezt adták ki: menjek a Dagályba, és örökítsek meg egy Szabad Nép-félórát. És nem volt megrendezett. Kongattak, mire összeúsztak az emberek, és akkor valaki felolvasott a lapból. Szóval ez a kép nem fricska volt, hanem a szomorú valóság.
MN: Előfordulhatott, hogy saját kedvére készítsen képeket?
KÉ: Szó sem lehetett róla. Azután, hogy leadtuk a filmet, a képekhez már nem volt semmi közünk. Valójában a testünket-lelkünket eladtuk, a szerzői jog pedig szóba sem került, a nyersanyaggal pontosan el kellett számolni.
MN: Hogy vált színházi specialistává?
KÉ: 1956-ban sokan távoztak külföldre az MTI-től is, ezután jelöltek ki színházi fotósnak.
MN: Visszautasíthatta volna?
KÉ: Nem. Akkoriban is voltak elbocsátások, és ha valaki visszautasított egy munkát, biztos lehetett abban, hogy a legközelebbi ilyen „racionalizáláskor” ő kerül sorra. Nekem különben sem volt semmi bajom ezzel a kinevezéssel. Végső soron nem volt ez büntetés, épp ellenkezőleg, ráadásul elég fiatal voltam ahhoz, hogy kihívásnak tekintsem. És nem is vették ezt annyira szigorúan a kulturális rovaton belül, voltak átjárások, úgyhogy dolgozhattam filmforgatáson vagy irodalmi rendezvényen is. Viszont nem volt megállás. Az volt a rendszer, hogy „minden napra egy tojás”, vagyis megállás nélkül, napról napra kellett készíteni a riportokat. Elmélyült munkára – hogy egy hétre leutazzak valahová elkészíteni egy nagyobb anyagot – szinte egyáltalán nem volt lehetőségünk.
| ||
MN: Mégis ekkor született egyik legismertebb képe, Timár József Az ügynök halálában…
KÉ: Mindjárt az elején. Szorgalmas lány voltam, rendszeresen bejártam a Nemzeti Színházba, és nem csupán akkor, ha feladatom volt. Nemcsak színészekkel, hanem az ott dolgozókkal, az ügyelővel, a világosítókkal, a tűzoltókkal is próbáltam jó viszonyt kialakítani, mivel ők épp annyira tudják segíteni a munkát, mint gátolni. A Timár-kép is egy ilyen alkalommal készült. Nem volt dolgom a színházban, csak lézengtem a kezdés előtt. Természetesen nálam volt a fényképezőgép, amikor megláttam Timárt a bőröndökkel.
MN: Tehát az ötvenes-hatvanas évek legendás színházi előadásairól készült képek nem a legendás előadáson készültek?
KÉ: 98 százalékuk biztosan nem. Vagy úgy születtek, hogy megfogott egy jelenet, és megpróbáltam azt „körüljárni”, vagy kimondottan egy színész fogott meg a jelenetben, és őt kezdtem „boncolgatni” a próbákon.
MN: Mivel nyerte el a színészek bizalmát?
KÉ: Tudták, hogy megbízhatnak bennem, mert soha nem éltem vissza azzal, hogy kitárulkoztak. Ezekből a kapcsolatokból barátságok is kialakultak, Béres Ilonával a mai napig jóban vagyok. De ez inkább az emberi oldal, hiszen például Gábor Miklóssal soha nem volt elmélyült kapcsolatunk, mégis az egyik kedvenc képemet róla készítettem. Ellenben Szilágyi Tiborral nagyon jó viszonyban vagyok, csináltam róla egy csomó képet, nem is rosszakat, de azt, ami bennem, a fejemben kialakult róla, azt nem tudtam megfotografálni.
MN: Hogyan vette rá Kállai Ferencet, hogy fára másszon?
KÉ: Nemcsak őt vettem rá. Ez volt az én tesztem. Arra kértem a színészeket, hogy másszanak fára. Aki vállalta, arról tudtam, hogy más huncutságokra is rá lehet venni.
MN: A mostani kiállításon is sok ilyen „huncut” képet láthatunk.
KÉ: A hetvenes évek elejétől már az MTI-ben is oldódott kicsit a korábbi fegyelem, és ha az ember meg tudta indokolni, hogy miért szeretne időigényesebb munkát, akkor kapott rá lehetőséget, bár később behajtották rajta, s még több kötelező feladatot kapott. Tulajdonképpen azért is mentem el az Új Tükörhöz, mert ott magától értetődően ilyen jellegű képek készültek, s nem a szigorúan vett színházi fotók. Ez akkoriban nem volt egyszerű, az MTI szent helynek számított, aki ott felmondott, annak utánanyúltak, megpróbálták szakmailag ellehetetleníteni. Azt hiszem, én voltam az első, aki büntetlenül megúszta a távozást.
MN: Hogyan?
KÉ: Miután megkerestek azzal, hogy indul egy új kulturális hetilap, és legyek én a képszerkesztő, voltam annyira rafinált, hogy nem a rovatvezetőmet kerestem meg, hanem egyenesen Barcs Sándor vezérigazgatót, aki minden további nélkül elengedett. Ha akkor nem vagyok ennyire bátor, biztos máshogy alakult volna a pályám.
MN: Nem zavarta, hogy az Új Tükörnél egyszerre volt képszerkesztő és fotós is?
KÉ: Ez nem volt szokatlan dolog akkor sem. Például a Film, Színház, Muzsikánál Markovits Ferenc ugyanígy működött. Igaz, hogy sokkal kevesebbet fényképeztem, hiszen nem magamnak adtam ki a munkát. Természetesen előfordult, hogy „részrehajló” voltam, mert fájt a szívem másnak odaadni, de ennél azért fontosabb volt, hogy rengeteg fiatal fotósnak adhassak megjelenési lehetőséget, sőt azt is sikerült elintéznem, hogy az MTI-sek is megjelenhessenek – hiába dolgoztak ott nagyon tehetséges fotósok, egy csomó képük ismeretlen maradt. Hirtelenjében Benkő Imre, Horváth Éva, Friedmann Endre neve jut az eszembe, nekik az Új Tükörben olyan nagy anyagaik is megjelenhettek, amelyek az MTI-nél elkallódtak volna.
MN: Nem fájt, hogy vacak papíron jelent meg az újság?
KÉ: Morogtunk a minőség miatt, de nem volt mit tenni. Tény, hogy nagyon rossz nyomdai minőségben jött ki a lap, de el sem tudja képzelni, hogy akkoriban egy-egy fotós számára mennyire fontos volt, hogy megjelenjen a képe, hogy oda legyen mellé írva a neve.
MN: Nem ostromolták az amatőrök?
KÉ: Dehogynem. És voltak köztük nagyon tehetségesek is. Például Tám László Pécsről vagy Mészáros László, a győri állatorvos. Nem zárkóztam el senki elől. Nálunk vált gyakorlattá az is, hogy egy fotós anyagához – már a betördelt oldalpárhoz – született általában irodalmi szöveg.
MN: Ma már csak az idősebbek emlékeznek arra, hogy létezett valaha egy Új Tükör című lap. Mitől volt ez más, mint a többi?
KÉ: A hetvenes években volt néhány színes magazin jellegű hetilap, például a Képes Újság, a Nők Lapja, és ilyen volt a Tükör is. Ahogy azt később megtudtam, 1975 karácsonyán döntöttek úgy, hogy szükség van egy olyan kulturális hetilapra, amelyben – ellentétben a Film, Színház, Muzsikával – az irodalom is helyet kap.
A régi Tükör szerkesztőségéből csak néhány embert tartottak meg, a teljesen más profilú Új Tükör 1976 májusában indult, s így utólag azt lehet mondani, hogy Aczél György személyes kívánsága volt ez a lap. Valószínűleg a gőz levezetésére is felhasználták, de volt egyfajta népnevelő jellege is, mivel nem csak újság volt ez: országszerte létrejöttek az ún. Új Tükör-klubok – még a Művész mozit is átkeresztelték Új Tükör klubmozivá –, ahol az irodalmat, a képzőművészetet próbálták terjeszteni – sikerrel.
MN: Meddig lehetett elmenni?
KÉ: Nem tudok olyan cikkről, ami nem jelenhetett meg, az pedig biztos, hogy fotót nem tiltottak le. Valószínűleg Ionesco volt a határ, ha az ő nevét meghallotta Aczél, dührohamot kapott. Úgy tudom, ha nem is heti szinten, de intenzíven figyelte a lapot. Ha egy írás „fájt” neki, akkor sem tiltotta le, legfeljebb Fekete Sándor írt hozzá egy glosszát vagy publicisztikát, amivel tompította a szöveget. Azt hiszem, a lap sorsa is összefüggött Aczél Györggyel: noha ’89 decemberében anyagi okokra hivatkozva szüntették meg (akkor 80 ezer előfizetőnk volt), ez valójában az ő bukásának lehetett egyik kísérőjelensége.
MN: Ön viszont nem sokkal később a fényképezőgépet tette le. Miért?
KÉ: Nagyon fiatalon elhatároztam, hogy hatvanévesen abbahagyom. Volt egy nagyon kedves kolléganőm, aki arra kényszerült, hogy öregen és betegen is fotografáljon a színházban, mindenki csak szánakozott rajta. Egyszerűen nem akartam olyan lenni, mint ő, nem akartam idősen is a nehéz fotóstáskával rohangálni, nem akartam, hogy lesajnáljanak a fiatalok. Persze amikor hatvanéves lettem, nem volt ez olyan egyszerű. De tartottam magam. Úgy éreztem, hogy ha megtöröm az elhatározást, pontosan úgy lesz, ahogy nem akartam fiatalon. Mint a dohányosoknál: úgy nem lehet leszokni, hogy „na, még egyet elszívok”.
MN: És sikerült „leszokni”?
KÉ: Annyira, hogy évtizedekig családi képeket sem készítettem.
MN: Egyet sem?
KÉ: Egyet sem, de a közelmúltban újrakezdtem egy szomorú apropóból. A férjem (Mátray Mihály operatőr, rendező – L. T.) hosszú ideig beteg volt, utolsó három évét kórházban töltötte, és amikor ott ültem az ágya mellett, az volt bennem, hogy valamibe kapaszkodni kell. Velem volt egy telefon, és azzal elkezdtem újra fotografálni. Ezeknek a képeknek semmi köze nincs ahhoz, amit én addig csináltam. Apróságokat örökítettem meg: egy gyűrődést, a napsugarat, egy falfirkát. Ezt a fényképezést a férjem halála után sem hagytam abba, s lassan összegyűlik egy kiállításra való.
Legát Tibor
| Annyi arc ismerős: KONTAKT – Keleti Éva fotói „Kik a legkevésbé hiúak?” – kérdezi Kosztolányi Dezső Alakok című sorozatában a fényképésztől, mire az interjúalany így felel: „A színészek. Ők annyira megszokták a fényképezést, hogy nekik mindegy.” Keleti Éva színészportréi a hetvenes, nyolcvanas és kora kilencvenes évekből mintha igazolnák ezt a megállapítást, persze azzal az értelmező pontosítással, hogy a színészek nemcsak megszokták, de többnyire meg is tanulták a fotózás szituációját. Az eredendően mesterkélt helyzet, ami a privátok számára még a szelfizés korában is oly nagy kihívást jelent, a színészeknek kismiska a színpadi szerepekhez vagy egy film premier plánjához képest. Csupán annyi a plusz e feladatban, hogy itt önmagukat kell alakítaniuk, ám ebben Keleti Éva mindenkor érzékeny és együttműködő partnernek bizonyult. A Nemzeti Múzeumnak ajándékozott életmű s annak most ott kiállított, reprezentatív töredéke ilyen, önmagukat tökéletesen alakító színészek portréit foglalja magába. Pályafoglalatok és kifelé közvetített önképek ezek a portrék, akár Harkányi Endre tükrökkel többszörözött koboldarcára, akár az idős Tolnay Klári derűsen zárt homlokzatú kiegyensúlyozottságára, akár Tímár Béla mosolyogtában is szomorú bohócára gondolunk. A nyolcvanas években felfutó nemzedék tagjai is ilyesforma önreprezentációs szándékkal néznek a kamera lencséjébe (vagy attól picit jobbra-balra): a mímelt lazaság, a somolygó cinkosság vagy a szerény ifjú titáni póz napjaink színész-színigazgatóinak fotóiról úgy hat reánk, mint előtanulmány egy-egy karrierhez. S mennyi önjellemző gesztus fér bele Kálmán György portréjába: Keleti Éva fotóján a magát halálba féltő-ápoló intellektuális mintaszínész kucorogva dajkálja Szerb Antal irodalomtörténetét. Kálmán mindeközben divatos pulóvert és blue jeanst visel (nem Trappert!), merthogy Keleti fotói divattörténeti szempontból is figyelemreméltók: lásd még Avar István lyukacsos nyári ingpólóját vagy az ifjú Gálffi László egész öltözékét a hetvenes évekből! A fotós érzékenysége, empátiája olykor egészen megható, a képeket kísérő szövegekben viszont olykor már a gejl határvidékén járunk. Jó ember – állítja például Szilágyi Tiborról a fotós és barát jellemzése, s habár ezt hiszi és tudja is a tárlat látogatója, a megfogalmazás mégis problematikus. Ahogyan problematikus a szövegek ellenőrizetlensége is, hiszen Kazimir Károly Kalevala-előadásának nem Nemeskürty István volt a fordítója, Balázsovits Lajos pedig sohasem játszott Visconti-filmekben (jóllehet az olasz mester valóban Pestre látogatott a jóképű színész kedvéért). A kifogás nem Keleti Évát illeti, hanem a kiállítás kurátorát és többi munkatársát: nekik kellett volna eltüntetni a visszaemlékezés amúgy oly természetes szeplőit. S alkalmasint az ő feladatuk lett volna az is, hogy a néhány, ízlésbotlásról tanúskodó fotót kirostálják a tárlat anyagából. A fehérneműben pózoló Nyertes Zsuzsa és Rák Kati fotói például nyilvánvalóan a kora kilencvenes évek kapkodó-hisztérikus szerkesztői gyakorlatában lelik egyedüli magyarázatukat, ám ez ma már vajmi kevéssé lehet releváns szempont egy tárlat összeállításakor. S hát tényleg senki nem akadt fenn azon, hogy a Nemzeti Múzeum kiállítja Gesztesi Károly portréját? László Ferenc Magyar Nemzeti Múzeum, látogatható november 20-ig |
