Szeptember végén néhány napig megdöbbentő látvány fogadta azokat, akik a Madách tér környékére tévedtek. Az arra járók ugyanis több mint kétméteres, műanyag szemétből álló hulladékhegyekbe ütköztek. Bár a fővárosban komoly gondot okoz a szemétszállítás, és pár sarokra bűzölgő, bezacskózott szemétkupacok éktelenkednek, a Madách téri monumentális szeméttorony nem a fővárosi hulladékszállítás összeomlásának a jele volt, hanem egy nemzetközi művészeti pályázat nyertes munkája, amely az Art Moments fesztivál keretében hökkentette meg az arra járókat. A The Universal Sea – Pure or Plastic?! nemzetközi művészeti és innovációs projekt, amelynek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a fenntartható életmódra, a környezetvédelem fontosságára, ezen belül a természetes vizek műanyag-szennyezettségére. A programra egyedüli magyarként pályázott Végh Júlia festő és Kapronczai Erika filmrendező, méghozzá olyan köztéri installációval, amely sokkolja és elgondolkodtatja az utca emberét.
Felugráltak, belesétáltak
A Plastic Waste Labyrinth alapanyagát átlátszó műanyag fólia bálák adják, amiket a művészek egy hulladékfeldolgozó cégtől kaptak kölcsön, azaz visszagyűjtött műanyag zacskókról van szó. „A 2,2 méteres oszloprendszer között sétálva hiányérzetem lett, ezért hangot kapott az installáció: a tenger hullámzásának zaja és sirályhangok adják azt az érzetet, mintha a tengerben lévő műanyag szemét közepén lennénk” – mondja Kapronczai Erika az összesen 20 tonnát nyomó alkotásról. „A sokkolás volt a célunk, ez a kulcsszó már a pályázatunkban is megjelent. De el kellett találnunk a mértéket, mert ha túlságosan drasztikus és visszataszító élményt generálunk, az emberek elzárkóznak. Ezért is csempésztünk bele valami finomságot és egyúttal esztétikumot azzal, hogy műanyag fóliabálákat, és nem más, vegyes-színes, durvább műanyag szemét alapanyagot használtunk” – folytatja az alkotó, akit meglepett, hogy a járókelők végül mennyire érdeklődők voltak. „Felugráltak a tetejére, belesétáltak, megálltak, sokan eltöltöttek vele egy kis időt. Őszintén szólva, nem bíztam ennyire az installációnk interaktivitásában. Már csak azért sem, mert az eredeti tervünkhöz képest le kellett kicsinyítenünk. Igazán akkor szólt volna nagyot, ha nem lehetett volna másképp keresztülmenni a Madách téren, csak ha besétál a folyosókba az arra járó” – mondja Kapronczai.
Az elsőként megkeresett önkormányzat azonban nem volt kifejezetten nyitott a témára, a területfoglalási engedély megszerzése nehezen ment. Eredetileg az V. kerületben szerették volna felállítani a labirintust, a Szent István Bazilika előtti téren. „A plébánia szívesen fogadta volna a projektet, de a kerületi önkormányzat húzta az időt a válaszadással, majd többszöri próbálkozásunkra is elzárkózott. Ezzel elment három hónapunk, mire már annyira kifutottunk az időből, hogy utolsó kétségbeesésemben megkerestem a VII. kerületet, hogy engedélyt kérjek a Madách térre a kiállításhoz. Itt végre befogadták az ötletet” – mondja Kapronczai. A szemétlabirintus alapanyaga a lebontás után visszakerült oda, ahonnan jött: a hulladékfeldolgozóhoz.
A látványos szeméthegy csak egyike volt a november 7-ig tartó Art Moments fesztivál műalkotásainak. A nyolc éve létező, köztéri helyszíneken is megjelenő rendezvény az idén nagy hangsúllyal foglalkozik a környezetvédelemmel és a hulladékcsökkentéssel – ezért is álltak össze a fenti nemzetközi projekttel. Két éve egy négy méter magas dinoszaurusz-installációval hívták fel a figyelmet az újrahasznosítás fontosságára. A dínó a Pannonhalmi Bencés Főapátság Vis Vitalis ásványvizes PET-palackjaiból készült, és épp rátaposott egy üres műanyagpalackra. A műanyag szobor a Duna-korzón és az Ötvenhatosok terén is látható volt. A fesztivál szervezői ezúttal is készültek szemétszoborral, a halakat formázó szoborcsoport, ami 10 ezer újrahasznosított alumíniumdoboz felhasználásával valósult meg, szintén a Duna-korzón volt látható egy rövid ideig.
A hatalmas installációk minden évben a Hybridart Camp nemzetközi alkotótáborban készülnek, ahol különböző országokból érkező, pályakezdő képzőművészek dolgoznak együtt, és mindössze tíz napjuk van arra, hogy megtervezzék és megvalósítsák elképzeléseiket. „A hulladékból készült szobrokhoz elsősorban a piacról szerettünk volna támogatókat találni, olyan szereplőket, márkákat kerestünk, amelyek a gyakorlati gazdasági tevékenységükkel szennyezik a környezetet, például a műanyag palackokat használó üdítőgyártó cégek, ők azonban nem bizonyultak nyitottnak egy ilyen akcióra” – mondja Erdélyi Szabolcs, az Art Moments fesztivált és a Hybridart Campet szervező Hybridart Management vezetője. Ebből a szempontból a Vis Vitalis épphogy nem jó példa, hiszen ez nem multinacionális cég, hanem kisebb vállalkozás, amely ráadásul gondoskodik arról, hogy visszagyűjtse a saját gyártású, üres palackjait. A halas installáció mögött sem nagy energiaital-gyártó cégek állnak, hanem egy hulladékgazdálkodó cég, amely az újrahasznosított alumíniumdobozokkal támogatta a szobor megvalósulását.
Dínó menni Abu-Dzabi
A Hybridartnál, bár főleg művészeti ügynökségként definiálják magukat, fontosnak tartják felhívni a figyelmet a hulladékhegyeket termelő, pazarló életünkre, illetve ennek megannyi veszélyére. Emellett szeretnének nemzetközi és hazai megjelenést biztosítani a frissen diplomázott képzőművészeknek, ezt a célt szolgálja az Art Moments keretein belül az Entrée, az a nagyszabású kiállítás, amely az összes hazai egyetem művészeti karán végzett hallgató diplomamunkáiból mutat be válogatást. Az idei Entrée október 27-én, a Mikve Galériában nyílik, de a 2016-os friss diplomás anyag például egészen Abu-Dzabiig jutott, az ottani Etihad Modern Art Galleryben is kiállították. „Az évtized elején óriási turisztikai és kulturális fejlesztések indultak meg a közel-keleti régióban, szállodák, művészeti galériák és múzeumok épültek. Arra gondoltunk, hogy érdemes lenne kiállítások keretében megmutatni a magyar művészeket, remélve, hogy ezzel sikerült őket hozzásegíteni az első eladásukhoz, hiszen az arab szállodákba és irodaházakba előszeretettel vásárolnak képzőművészeti alkotásokat” – indokolja a Hybridart vezetője, hogy miért fordultak a közel-keleti piac felé. A PET-palackokból készült dinoszauruszt is egy Abu-Dzabiban működő galéria vásárolta meg.
A Hybridart saját galériájában látható Unbound – The Unexpected Constellation című kiállítás fiatal képzőművészei közül Bruno Baptistelli munkái kapcsolódnak az Art Moments fesztivál idei tematikájához, a környezettudatos gondolkodáshoz és az újrahasznosításhoz. A brazil születésű, de évek óta Budapesten élő művész absztrakt festményeket készít, amelyeknek szerves részét képezik az olyan rövid életű, papíralapú hirdetések, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk az utcán. Például a vízszerelést vagy lakást kínáló, lámpaoszlopra ragasztott felhívások. „A városi pazarlás formába rendezése” – foglalja össze a lényeget Sárvári Zita, a kiállítás kurátora.
„Bezzeg Munkácsy”
A Hybridart küldetésének tartja azt is, hogy közelebb hozzák a kortárs művészetet az emberekhez. Erre különleges alkalom kínálkozott nemrégiben, amikor az Allee bevásárlóközpont azzal kereste meg az irodát, hogy másfél hónapon át művészeti céllal hasznosítsák az egyik megüresedett üzlethelyiségüket. „Egy nyitott műtermet találtunk ki, és felkértünk három fiatal művészt, hogy ebben a másfél hónapban ide jöjjenek dolgozni” – mondja Erdélyi Szabolcs.
„Először megijedtem, mert az alkotás intimitása, a bevásárlóközpont nyüzsgő tömege és a cirkuszi bohóc effektus hármasa számomra első hallásra feloldhatatlan ellentéteteket hordozott. Aztán megfordítottam a fejemben a logikát. Tulajdonképpen mindig is élt bennem a romantikus vágy, hogy mi, képzőművészek, ne csak egymás számára hozzuk létre műalkotásainkat, hanem felelősséget vállaljunk értük akkor is, ha laikus szemek és elmék próbálják értelmezni” – meséli Rózsa Luca festő, az egyik művész, aki vállalta a nyilvánosság előtt alkotást. Akadtak kellemetlen percei is, az egyik bámészkodó szerint, nem művészet az, amit csinál, „bezzeg Munkácsy”. „Kidolgoztam végül egy elég egyértelműen kommunikáló és viszonylag működőképes stratégiát: ha ki akartam zárni az embereket, felraktam a fejhallgatómat és olyan hangosra tekertem a zenét, hogy ne halljak semmit. Ha pedig úgy éreztem, hogy épp nyitott vagyok a társalgásra, levettem a fejhallgatót és mindenkivel beszélgettem, aki szeretett volna” – mondja a művész, aki azt tapasztalta, hogy az emberek olyan óvatosan és csendben járták körbe a termet, mintha templomba léptek volna be.
