Képzőművészet

Megragadni, magunkévá tenni a világot - már az újkor kezdetén megjelentek az uralkodói, főúri rezidenciák falai között azok a gyűjtemények, az ún. wunderkammerek (csodakamrák), amelyek ezt a törekvést jelezték a bennük felhalmozott kincsekkel, műtárgyakkal, ritka furcsaságokkal.

Fél éve még úgy tűnt, bezár a kísérleti műfajokat befogadó Liget Galéria, de bármilyen hihetetlen, szerencsés fordulatok is vannak: attól kezdve, hogy egy anonim telefonáló a Tilos Rádió élő műsorában fölajánlott egymillió szabadon fölhasználható forintot a galériának, a zuglói önkormányzat is meggondolta magát (az LMP által kezdeményezett tárgyalások következtében).

Két év csúszással tavaly ősszel befejeződött az EKF utolsó nagyberuházása Pécsen. Tizenegymilliárdos költségvetésből, 33 épület újrahasznosításával és 12 elbontásával 40 000 m2 hasznos területet alakítottak ki a Zsolnay-gyár területén. Kérdés, mire elég mindez.

Az ArtReview folyóirat szerint 2011-ben a korábban 81 napig börtönben, jelenleg ismét házi őrizetben lévő világhírű kínai művész volt a legnagyobb hatással a kortárs képzőművészetre. Most éppen mindegy is, hogy ezen elismerést műalkotásaival - köztük a Madárfészek néven elhíresült pekingi olimpiai stadion koncepciójával vagy a 2010-ben a Tate Modernben bemutatott monumentális installációjával, az ezerhatszáz ember által, kézzel festett, százmillió porcelán szotyolamagból összeálló szőnyeggel - vagy 2008-tól induló ellenzéki kultúrpolitikai tevékenységével érdemelte ki.

"Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk" - mormolta Hérakleitosz (az antik giccs nem giccs, mondom én).

Májusban adták át az elkészült részeket, és bár az épületegyüttes a 20. század második felét viszonylag szerencsésen átvészelte, milliárdos nagyságrendben akad még tennivaló. A várhatóan 2015-ben véget érő felújítás nyomán európai szintű zenei oktatási és koncerthelyszín jöhet létre. Nagy kérdés azonban, hogy ki vagy mi fogja mindezt fenntartani.

Kölcsönkenyér visszajár: a tavaly Pekingben bemutatott Hungary Art (sic!) címen futó kiállításért cserébe megérkezett a hosszú alcímmel - Kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában - ellátott, az utóbbi harmincnégy évben keletkezett művekre fókuszáló anyag.

A fókuszban elvileg és protokollárisan Vasarely áll, valamint az a szerep, amelyet a magyar művészet történetében egyedülálló külföldi karriert elérő művészként betölt. Ezt a sikert azonban nehezen érhette volna el, ha nincs a vele szerelmi és szakmai viszonyban is álló, energikus galerista, a néhány hete elhunyt Denise René, aki rendelkezett a helyi tőke előnyével, internacionális módon közelítette meg az absztrakt művészet jelenségét, és különleges helyet vívott ki galériájának a figurativitás iránt sokkal inkább fogékony párizsi környezetben.

Egy kiállítás kurátora sokféle módon értelmezheti a szerepét. Lehet alkotó, aki a művészeket/műveket mintegy illusztrációként alárendeli a koncepciónak, felveheti a válogató/rendező pozícióját, de tehet úgy is, mint Iski Kocsis Tibor (maga is képzőművész), aki a cím megtalálása és a művészek kiválasztása után magukra hagyta őket.

A magyarországi mozdulatművészet történetével két kiállítás foglalkozik egyszerre: egy átfogó, történeti jellegű az Iparművészetiben és egy munkástörténeti fókuszú a Kassák Múzeumban. A látogató érdeke azt kívánná, hogy az intézmények kölcsönösen felhívják egymásra a figyelmet, mert az Iparművészeti Múzeum alapos dokumentációja kontextuális hátteret nyújt a Kassák kisebb léptékű, elegáns minimalizmusához.

Húsz év után először szerepelnek magyar művészek a világ egyik legrangosabb művészeti eseményén, a kasseli Documentán. Csákány monumentális installációja, a Ghost Keeping igazi szenzációnak számít: a fából készült varroda és az öltönyös szellempróbababák együttese a főpályaudvar egyik kiállítóterében látható.