Kiállítás

Rózsadombi villára gyűjtök!

A valóság barátságos ellenfelei: Elek Is (Kada) emlékkiállítása I.

  • Kürti Emese
  • 2012.10.06 14:09

Képzőművészet

Fél éve még úgy tűnt, bezár a kísérleti műfajokat befogadó Liget Galéria, de bármilyen hihetetlen, szerencsés fordulatok is vannak: attól kezdve, hogy egy anonim telefonáló a Tilos Rádió élő műsorában fölajánlott egymillió szabadon fölhasználható forintot a galériának, a zuglói önkormányzat is meggondolta magát (az LMP által kezdeményezett tárgyalások következtében).

Csökkentett költségvetéssel ugyan, de 2013-ig biztosan támogatni fogja a Ligetet, amelyhez újabb egymillió forint érkezik a magánszponzortól, cserébe pedig azt kéri, hogy a galéria alakítson ki szorosabb viszonyt a helyi művészekkel, szakírókkal, múzeumpedagógusokkal. Így lesz szeptembertől Rutkai Bori zuglói művész, aki eddig csak Rutkai Bori volt.

Az ügy tanulsága, hogy az underground jellegű, ám állami pénzből finanszírozott helyeknek a húsz év alatt jelentősen megváltozott körülmények között épp a túlélésük érdekében kell kialakítaniuk valamiféle párbeszédes stratégiát. A Liget bezárásának legfőbb - financiális köntösbe öltöztetett - oka ugyanis az volt, hogy a fenntartónak sejtelme sem volt arról, mit tart fönn, a galéria feje fölül pedig elmúlt az a Kádár-korszakban gyökerező gyakorlat, hogy a pénz ugyan kicsi, de cserébe van művészeti autonómiánk. A Liget esete olyan teszthelyzetnek minősült, amelyben végső soron mindenki jól szerepelt: a szakma összefogott és szolidáris volt, az LMP kiköszörülte a csorbát, a fideszes önkormányzat korrektül és nyitottan viselkedett, a galéria megmaradt, hurrá.

Ebben az ünnepi hangulatban az általános és kölcsönös tolerancia odáig terjedt, hogy Elek István (barátainak Kada, 1944-2011) posztumusz kiállítása zavartalanul megnyílt, pedig Kada nem is zuglói, hanem kőbányai, mint Radics Béla, és kicsit sem kanonikus. A nyolcvanas évek művészeti szamizdatosa, a public art talán legelső magyarországi művelője (ha nem számítjuk a hatvanas-hetvenes évek első köztéri beavatkozásait), költő és képzőművész volt, akinek a hangján felnőttmeséket lehetett hallgatni a Tiloson, publikációit pedig többek közt a Narancsban olvashattuk, és aki azzal fizetett a szabadságáért, hogy mindig mindennek a peremén élt. A három részből álló kiállítássorozat (az Óbudai Társaskörrel és a Magyar Műhely Galériával közösen) első része Elek Is első "retrospektív" kiállítása, ha szabad ezt a hagyományos kifejezést használnom az institucionalizmus, a művészeti és államapparátus ellenzékével kapcsolatban. Szamizdat irodalom és plakátok, akciódokumentumok és kiállítási relikviák - Várnagy Tibor szerint csak kis töredék, olyan, mint egy szippantás a nyolcvanas évek végének levegőjéből, amikor a demokratikus ellenzéket az utcán, Kadát pedig a rendőrségen verték, mert még nem volt egyértelmű a rendszerváltás közelsége és a művészet utcai létjogosultsága.

A nyolcvanas évek nagy újítása kétségkívül a röhögés volt. A műfaj - az akció, a szamizdat, a kísérleti versírás - nem volt új, de ha megnézzük az egy évtizeddel korábbi akciók fotódokumentációját, akkor azt látjuk, hogy minden résztvevő feszült az áhítatos komolyságtól, mert tudja, hogy a bőrére megy a játék. Az ugyanarról a tőről - a dadaizmusról - fakadó nyolcvanas évekbeli underground szóviccekben, gegekben, fricskákban és rövid (reklámgúnyoló, semmiféle rendezvényhez nem kötődő) plakátokon megjelenő aforizmákban tombolja ki magát, és röhög mindenen. (Nagyjából párhuzamosan azzal, hogy a festők úgy döntenek, mostantól vidámak akarnak lenni.) Amikor Elek Is részvételével és névadásával 1984-ben megalapítják a Hejettes Szomlyazók csoportot, kiáltványuk a művészeti csoportok szellemes paródiájaként íródik: a semmittevés és az unatkozás termékeny pártolása, az ellentmondások és az ellentmondások feloldása, az "ötlet, spontaneitás, unalom, semmittevés, ellentmondás, belsőellentmondás, közösség, közösségellenesség, törekvés, kegyelem, erőszak" nevében, amit a Világnézettségi Magazinba öntöttek bele. Amikor már a Négy Nagy Gazdag (Nagy Attilával és Hecker Péterrel) tagja volt (a negyedik a Művészet - a szerk.), az Igyál, magyar! kiállításon átcímkézték a sörösüvegeket mulatságos feliratokkal az Igyál komolyabban! feliratú falvédő előtt. Kár, hogy a tárlókban lévő szamizdatokba nem lapozhatunk bele, hogy dőlhetnénk mi is.

A kiállításnak különös hangulatot ad, hogy első alkalommal próbálták áttekinteni ezt az autonóm, szabályokat nem tűrő életművet a hagyaték és a baráti archívumok földerítésével, így egyszerre lehet érezni egy intenzív személyiség még közeli jelenlétét és a művésztársak által végzett kutatómunka objektivitást kizáró, mégis történészi igyekezetét. Úgy tűnik, hogy ebből a vizuális elemeket az installációval jól ötvöző dokumentumhalmazból az akciókra vonatkozó fotók és leírások a legérdekesebbek, mert maradéktalanul autentikusak, pontosabban az a pozíció autentikus, amelyből létrejöttek. Ül Elek Is, szakadt magyar állampolgár 1989-ben a Váci utcában egy kisszéken, előtte vödörnyi lábvíz, mellette felirat, "Az állam én vagyok", és az államkasszának gyűjt. Körülötte nagy tömeg, beszélgetnek. Nyilvánvaló, hogy az egyik első olyan pillanatot látjuk a rendszerváltás utáni Budapesten, amikor valaki a köztér használatára vonatkozó demokratikus igényét jelenti be, ráadásul azt követően, hogy 1988-ban (Rózsadombi villára gyűjtök akció) nyomatékosan a tudomására hozták, hogy a koldulás és a művészeti akció közötti különbségtételre a rendőrség nincs fölkészülve. De már jobb volt a helyzet 1993-ban, amikor a Bartók 32 Galéria intézményi keretén és védelmén belül lebonyolította a Butapest visszafoglalása köztéri szalonnasütéssel egybekötött akciósorozatát, ami ugyanerről szólt: a gazdaság és a politika által kisajátított városi terekről, amelyből a voltaképpeni fönntartó közösség kiszorult, és ahová a szimbolikus emberi jelenlétet költészettel lehet visszacsempészni.

A Ligetből úgy látszik, hogy a kilencvenes évek társadalomkritikus művészetének egyik legérdekesebb nonkonformista figurája Elek Is, akinek az életműve a magyar rendszerváltás történetét hurcolja magával, és amelyre a public art művészei, valamint a városvédő mozgalmak egyaránt hivatkozhatnak. Arról nem beszélve, hogy ő még ismert valakit a szomszéd faluból, aki a Beuys haverja volt...

Liget Galéria, Bp. XIV., Ajtósi Dürer sor 5., nyitva szeptember 22-ig. A kiállítás következő részei megtekinthetők az Óbudai Társaskör Galériában (szeptember 5.-október 4.) és a Magyar Műhely Galériában (szeptember 26.-október 19.)

Neked ajánljuk

Lehet, hogy végleg leáldozott a Golden Globe-nak

  • Gábor Áron

Korrupció, bennfentesség, rasszizmus és szexizmus – a Golden Globe-ot odaítélő szervezetet érő vádak miatt úgy néz ki, jövőre elmarad a díjátadó tévés közvetítése, ezzel pedig maga a díj is eltűnhet a süllyesztőben.