A Champs-Élysées közelében, a rue La Boétie 124. szám alatt álló kétszáz négyzetméternyi helyiség különféle üzleti próbálkozásokat követően 1944-ben avanzsált galériává, vélhetőleg Vasarely és Denise René közös elképzelésének megfelelően. Vasarely társtulajdonosként vett részt a galéria profiljának kialakításában, de az infrastruktúra, vagyis az ingatlan Denise René selyemgyáros apjától származott, és a végső döntést sem Vasarely hozta meg - állítják a művészettörténeti források, Vasarely és Kassák levélváltására támaszkodva. Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy a galéria stratégiájának kialakításában mekkora szerepet játszott Vasarely kelet-európai származása, amely nemcsak Magyarországról elszármazott művészek bemutatkozásával járt együtt, hanem abba a törekvésbe is belejátszhatott, hogy a hidegháborús politika résein keresztül az absztrakció nemzetköziségének kontinuitását közvetítsék. Az első kiállítás mindenesetre épp Vasarely rajzaiból és grafikai kompozícióiból nyílt meg július 13-án, ami jelzésértékű volt a galéria karakterét illetően: "Az összes ellentétes irányzat közül én a legmegkonstruáltabb, legkevésbé irodalmias és romantikus vonalat választottam" - fogalmazott Denise René magyarul is megjelent interjúkötetében. A cél az volt, hogy az École de Paris és a Bauhaus akkorra már klasszikussá vált művészeit a fiatal generációkkal párhuzamosan bemutatva a geometrikus absztrakció, illetve a kinetikus művészet magas presztízsű európai kiállítóhelyét hozzák létre. Ennek megfelelően először itt állított ki Franciaországban Joseph Albers és Piet Mondrian, valamint egy sor latin-amerikai és kelet-európai művész, 1964-ben pedig már a MoMával működtek együtt partnerként.
Ennek a sikeres szakmai és piaci működésnek a dokumentálását a Vasarely Múzeum azokkal a művekkel igyekszik elvégezni, amelyek több hullámban, Vasarely 1969-es műcsarnoki retrospektív kiállításával kezdődően kerültek - az ő és Denise René ajándékaiként - a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. A névsor meglehetősen imponáló fele (Frantisek Kupka, Auguste Herbin, Sonia Delaunay, Jean Arp, Le Corbusier, Marcelle Cahn, Josef Albers, Alberto Magnelli) kiegészül a nagyközönség által kevésbé ismert, a hatvanas években működött alkotók geometrikus, op-artos műveivel. Figyelembe kell venni, hogy a Rákosi-korszakból megörökölt absztrakcióellenesség egészen a közép-kádári korszakig kitartott, vagyis ezek az ajándék művek nagymértékben hozzájárulhattak a műfaj magyarországi legitimációjához, és kétségkívül kontextust teremtettek az elhallgatott kassáki konstruktivizmus vagy akár a nyugati gyökerű, Bak-Nádler-féle absztrakció számára. Teoretikusan tehát el kell ismernünk a Denise René Galéria és Victor Vasarely gesztusának jelentőségét, a művek önmagában álló minősége azonban más kérdés: a középszerűségtől az egészen kínosig (mint a finoman "elrejtett" Olle Baertling-mű horrorisztikus színei) terjed. Pusztán a művekre alapozva nehéz átélni a párizsi galéria internacionális jelentőségét, ezért valószínűleg jobban tesszük, ha a precíz falszövegek által megteremtett fantáziatérben működtetjük a róla kialakított elképzeléseinket.
A szövegekből ugyanis kirajzolódik a hatvanas évek kultúrpolitikájának egyik legérdekesebb története, amelynek középpontjában a passzivitásba kényszerült Kassák Lajos, az aczéli apparátus és a párizsi galéria hármasa áll. 1959-ben a Franciaországba emigrált művészek és teoretikusok egy csoportja kezdeményezte Kassák nyugat-európai bemutatkozását, amelyhez kézenfekvő helyszínnek tűnt a Vasarely-érdekeltségű kiállítóhely. Megkezdődtek az előkészítő tárgyalások, amelyeket a mester-tanítvány viszonyba szívesen beleilleszkedő (és ettől némi szakmai előnyt remélő) Vasarely vezetett. 1960-ban valóban megnyílt Kassák Lajos kiállítása, de őt magát nem, csak a műveit engedték ki a hatóságok. Talán az esemény jelentőségét is hangsúlyozandó a Kassák-kiállítás kronológiáját dokumentáló iratok és felvételek a kiállítás bejáratánál elhelyezett monitoron tekinthetők meg, így viszont kissé elveszítik a kapcsolatot a térben elhelyezett valóságos dokumentumokkal. A következetesen "katalógusnak" nevezett - néhány oldalas - párizsi leporelló egy példányát elhelyezték a tárlóban, benne Arp, Seuphor és Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója szövegével. Jelentőségét - retrospektíve legalább - jobb, ha nem becsüljük sem túl, sem alá.
Kissé gesztusértékűre sikerült a Vasarely Múzeum kiállítása, mint afféle udvariassági látogatás. Az évforduló alkalmából talán ez az egyetlen epizód, a Kassák-kiállítás elegendő lett volna ahhoz, hogy közelebb férkőzhessünk Victor Vasarely szerepéhez a valóban komoly tényezővé vált Denise René Galéria történetében, illetve hogy a kurátor, Imre Györgyi által korábban föltárt levelezésből vizuálisan is rekonstruáljuk a saját karrierszempontok, illetve a nagyvonalúbb, kultúraközi kapcsolatok stratégiájának elemeit. Művekért viszont átmehetünk a másik időszaki kiállítás termeibe: nem az ajándékból, de van egy szép Rodcsenko és Goncsarova.
Vasarely Múzeum, Bp. III., Szentlélek tér 6. Nyitva szeptember 16-ig
