Képzőművészet

Ahogy egyre több az információnk, a tapasztalatunk a jelenről, egyre gyorsabban csúszik hátra emlékeinkben a múlt. A kerek évfordulók - például a saját születésnapunk - alighanem inkább csak afféle atavisztikus mankók az emlékezéshez, ahhoz, hogy visszarántsunk ezt-azt a feledésből, de jók azért az elmerengéshez is minden dolgok tünékeny voltán.

Volt egyszer egy korszak a magyar művészetben, amikor a nyomasztó politikai klíma előtérbe tolt egy médiumot, a textilt. Ez az idő, a hetvenes-nyolcvanas évek a képzőművészetben is kedvezett az alternatív megoldásoknak, melyekben a matéria kérdőjelezi meg a tárgyak valóságát, vagy egyáltalán a körülöttünk érzékelhető valóságot - és máris viszszatértünk a politikához.

2009-ben a Kogart megvásárolta a két évvel korábban elhunyt Csernus Tibor festőművész hagyatékát mint "élő műtermet", és szögesdróttal övezett Andrássy úti palotájában helyezte el.

A magyarországi textilművészet 1968-ban kezdődő felfutása két okra vezethető vissza. Lévén iparművészet, kívül esett a - leginkább a képzőművészeket vegzáló és ellenőrző - kultúrpolitika érdeklődésének területén, ily módon képviselői könnyebben kísérletezhettek, másrészt (ezzel összefüggésben) élhettek a festészet és a grafika eszközeivel, s a szobrokhoz hasonlóan kiléptethették műveiket a térbe.

A kiállítást végigjárva voltaképpen érthetetlen, hogy munkái miként képesek bárkit is provokálni. Az efféle, tudományos alapokon nyugvó, analitikus konceptualizmust nem könnyű befogadni, az átlagos néző számára pedig egyenesen érthetetlen.

A 71 éves francia művész megszállottan keresi az új utakat, a minél tökéletesebb absztrakciót. Budapesti kiállításán ő maga vezette végig az újságírókat kátrányfestményei, vászonra vitt matematikai formulái, fémidomai és egy halom szén között.

Az 1937-ben született lengyel konceptualista művésznek az Ernst Múzeumban nyílt nagyszabású életmű-kiállítása. A megnyitó után beszélgettünk vele.

Ritkamód intenzív reakciók az elmúlt évtizedek művészeti történéseire, mindig egyértelmű kapcsolódások, és mindig eredeti megnyilvánulások jellemzik Natalia LL műveit.

Önellátó gazdálkodás mindenáron: a fizetésképtelen városiakat falusi életformára szoktató új telep legalább a kormányzati ideológiának megfelel, ha már minden más elvárással és észérvvel szembemegy. A tervekről két pályázat és a meghívásos alapon kiválasztott tervezők megnevezése után sem sokat tudunk, de az eddig megismerhető koncepció egyszerre építészeti és szociális nonszensz.

Az Orfeo csoport (1969-78) tagjainak akkori és későbbi alkotásaiból összeálló kiállítást nem érthetjük meg anélkül, hogy ne ismernénk a szocializmus működési mechanizmusait, ezen belül a művészekkel kapcsolatos elvárásrendszerét, illetve azokat a (túl)élési stratégiákat, melyeket a manapság csak "nagy generációnak" nevezett, akkor még igen fiatal nemzedék alkalmazott a rendszerrel, a minden oldalról lecövekelt, áttörhetetlennek tűnő falakkal és kerítésekkel szemben.

Ha Szolnok nevezetességeit soroljuk, a megyei levéltár nem tartozik a felkapott helyek közé. Csak úgy, az utcáról nem esik be a látogató - és nem csupán azért, mert a város kevésbé izgalmas, lakótelep és családi házak ölelte övezetében található. Pedig érdemes betérni.

Az 1933-ban született művészt, akit a legjelentősebb kortárs magyar festők között tartanak számon, a világban Alexandre Hollan néven ismerik, ugyanis 1956 óta Franciaországban él. A Fa útja című kiállítása február 5-ig látható a Szépművészeti Múzeumban, és ugyanaznap zár egy másik tárlata a bolognai Morandi Múzeumban.