A tavaly októberi pályázati eredményhirdetés óta egészen a múlt hétig csend övezte a devizahitelesek számára meghirdetett és kiemelt nemzeti beruházássá nyilvánított ócsai szociális lakásprojektet. Az augusztusban napvilágra került elképzelések szerint két ütemben felépülő telep már idén tavasztól fogadná azokat, akik fizetésképtelenné válva kénytelenek megválni ingatlanjaiktól. Az elhúzódó projekt építése végül idén márciusban kezdődhet meg azután, hogy a korábbi pályázatokhoz hasonlóan a nyilvánosság szinte teljes kizárásával eredményt hirdettek három meghívott ajánlattevő építésziroda között. A nyertes Kvadrum Építész Kft. meglepő módon a Makovecz Imre nevéhez köthető organikus mozgalom tagja, ennél többet sem a pályamunkájukról, sem a másik két pályázóról nem lehet tudni. Addig is, amíg elkészülnek, és esetleg a nyilvánosság elé kerülnek a telep végleges tervei, érdemes áttekinteni az eddigi elképzeléseket és a várható problémákat.
Egy új élet víziója
A szociális lakásépítés igénye és a bérlakásállomány bővítésének kiemelt jelentősége nem újdonság a kiegyensúlyozatlan magyar ingatlanpiacon, de a szóbeli gesztusokon túl szinte semmilyen lépés nem történt az elmúlt két évtizedben egy kormányzati szintű középtávú program kidolgozására. A két terület ugyanakkor csak speciális esetekben kapcsolódik össze. A szociális lakásprogramok nem feltétlenül járnak új ingatlanok építésével, ha például a lakások helyett a bérlők a támogatottak, és az elkülönítés helyett az eredeti lakóhelyük fenntarthatósága a cél. Az állam által kezdeményezett szociális bérlakásépítés célja pedig rendszerint a legkiszolgáltatottabb csoportok leszakadását megakadályozó védőháló megteremtése, ami gyakran jár együtt társasháztípusokkal, társadalmi integrációs programokkal és más segélyformákkal.
| ||
Ócsa esetében nem erről van szó. A programot meghirdető 1279/2011. számú kormányhatározat célkitűzésként a devizahitelesek megsegítését jelöli ki, és ehhez rendeletileg a más elérhető lakásfajtákat nem kínáló településeken építendő - önálló gazdálkodásra alkalmas méretű telkekkel bíró - családi házas telepeket csatolja megoldásként. A kétségek eloszlatása végett a kapcsolódó 156/2011. határozat felülírja a hatósági jogköröket, az eljárási határidőket és persze a tervpályázati törvény vonatkozó részleteit is, de ami igazán érdekes, az mégis a szűkszavú leírásban felkínált vízió. Eszerint a program résztvevői új lakóhelyükön új életet is kezdenek, aminek központi részét képezi a falusias életformára épülő önellátó gazdálkodás. Vajon hogy működik ez a budapesti agglomeráció szélén, a befogadó faluhoz képest is külterületen levő új telep esetében?
Mindenekelőtt lépjünk túl azon a nem mellékes elvi kérdésen, hogy kit is érint a tízmilliárdos beruházás. Az ide költöző 1000-1500 fő igen nagy eséllyel ahhoz a középosztályhoz tartozik, amelynek semmi köze sincs a hazai szegénységi határ alatt élő 1,2 millió emberhez. Ez utóbbiaknak ugyanis még az ingatlanbuborék évtizedében sem volt esélyük arra, hogy hitelhez jussanak. Pont egy nyolcad Magyarországnyi ok lenne tehát arra, hogy a hazai szociális programok ne a devizahitelüket fizetni nem tudó magánbefektetőket mentsék ki, hanem oda irányuljanak, ahol valóban életmentő strukturális változásokra van szükség. Másodsorban a hitelek túlnyomó részét városi ingatlanokra vették fel tulajdonosaik, vélhetően hasonló, városi élettapasztalattal, karrierképpel és hosszabb távon is az urbánus élet ambícióival. Legalábbis kérdéses, hogy ilyen alapról milyen esélyekkel indulnak újdonsült önfenntartó falusiként azok, akik életükben először kezdenek földet művelni, arról nem is beszélve, hogy milyen lehetőségeket teremt ez számukra a későbbi továbblépésre vagy a korábbi terveikhez és közösségeikhez való visszatérésre.
Az önellátó gazdálkodás előtérbe helyezése a közelmúltban több alkalommal is megjelent a kormányzati kommunikációban. Kellő jóindulattal közelítve ez magyarázatot adhat arra is, hogy a program miért nem az egyébként túlkínálattal rendelkező belterületi telek- és lakáspiacról kívánja előteremteni a szükséges lakásállományt. Ez utóbbi gazdasági stimulust jelentene a pangó ingatlanpiacon, és sokat javítana a helyi integráción és a társadalmi kapcsolatok kialakulásán is, ami az ilyen radikális életmódváltásnál kiemelten fontos lehet. Ebben az esetben a különböző háttérrel rendelkező beköltözőket nem pusztán a kudarc és a kiszolgáltatottság szervezné közösségbe, az életmód megteremtéséhez szükséges tudás felépítése nélkül.
Pályázat és valóság
Tovább is lehetne sorolni a feszültségeket a gazdálkodó életforma komplexitása, lassú építkezése és a szociális programok továbblépésre ösztönző ideiglenessége között (hacsak nem kínál meg az állam minden véglegesen beköltözőt 8-10 millió forinttal). A középosztályt megtartó szándék és az elkerülhetetlen marginalizáció vagy a munkaerő-piaci képességek és a munkahelyek távolsága közötti ellentmondásokról, illetve a településfejlesztés és az állami lakáspolitikák elmúlt évszázadának tanulságairól inkább ne is beszéljünk.
Várható is volt az érintett szakmák látványos tiltakozása - csak éppen szinte semmi sem történt. A Magyar Urbanisztikai Társaság pontos képet nyújtó, kemény hangvételű szeptemberi nyilatkozatán és az általuk szervezett vitadélutánon kívül gyakorlatilag egy szó sem hangzott el szakmai körökből, holott a programról már május óta tudni lehetett, ráadásul nem is akármilyen kezdeti lépések után.
A projekt első ütemére kiírt emlékezetes ötletpályázat - megjelölt helyszín, konkrét program és díjazás nélkül, kéthetes határidővel - június elején jelent meg, néhány nappal egy a lakásprogram koncepcióját felvázoló miniszterelnöki interjú után. A semmilyen szabályzatnak meg nem felelő felhívásról a frissen kinevezett országos főépítész is csak zavartan tudott nyilatkozni, ennek megfelelően soha nem derült ki az eredménye, sem az, hogy a később megjelölt ócsa-alsópakonyi terület kezdő 80 házát voltaképpen ki tervezi, és azok milyenek lesznek.
Nem egészen meglepő módon sem ez az epizód, sem a mindezt lehetővé tevő engedélyezési és pályázati rendeletek módosításai nem kavarták fel a szakmai indulatokat, és így a szeptember elején meghirdetett második, nyílt ötletpályázat már a pályázatokat hivatalosan felügyelő Magyar Építész Kamara szignójával került a nyilvánosság elé. A 420 házas második ütemre kiírt programot szemmel láthatóan alapos munka előzte meg, amely részben válaszokat próbált találni a fent vázolt problémákra is. Ebben hangsúlyos szerepet kapott az autonóm település, az önfenntartó ökofalu koncepciója, ami a településrendezési, tájépítészeti és építészeti feladatokon túl ambiciózus kísérletté, a vidéki szociális lakásépítés átfogó újragondolását megcélzó munkává emelte a pályázat célkitűzéseit.
Hogy a kiírás mennyivel tekintett messzebb a valóságnál, és mennyire a szakmabeliek kísérletét tükrözte a politikai ambíciók csatornázására, azt már a pályázók előzetes írásbeli kérdéseire adott hivatalos válaszok is mutatják. A politikai marketing valósággá alakítása során a házak energetikai besorolásától a környezetbarát, autonóm közművekig gyakorlatilag minden olyan alapvető döntést visszavont a kiíró, ami akár középtávon is komolyan vehetővé tenné a gazdaságos beruházás, az ökologikus településfejlesztés vagy a takarékos működtetés - tehát a program helyszínét és módját megindokló alaptézisek - megvalósítását. A pályázók további frusztrációjának forrása volt az értelmetlen merevség: azt már a kiírás is elismerte, hogy a földműveléshez nem feltétlenül kötődő életformáknak is kereteket kell teremteni, ugyanakkor előre rögzítette az 1000 m2-es telekméretet, a középületek és házak típusait és méretbeli kötöttségeit. A házak egészen abszurd, a hosszú távú gazdálkodó életre gyakorlatilag alkalmatlan, 40 és 80 m2 közötti (döntően 50 m2-es) alapterületi besorolást kaptak. A kiíró kizárt minden társasházi, sorházi és más, alacsonyabb költségekkel fenntartható típust.
Mindent összevetve nem csoda, ha az értékelő zsűri és a kiíró munkája a pályázókéhoz hasonlóan kérdésekkel és feszültségekkel volt tele. Mással nehezen lehetne magyarázni, hogy ennek a pályázatnak az eredményhirdetése is gyakorlatilag titokban zajlott le, a sajtó értesítése és a pályamunkák kiállítása, nyilvános vitája és szakmai elemzése nélkül. Pedig a zsűri határozottan javasolta a pályamunkák elemzését és megvitatását, hiszen erre épülhetne az átfogó, alapos, részletekre kiterjedő szakmai munka és a további, konkrét épületekre és más megoldásokra vonatkozó pályázatok. Kérdéses, vajon a kiíró félénksége vagy a szakmai nyilvánosság érdektelensége volt nagyobb, mindenesetre az eredményekről és a díjazott pályázatokról egy-két sajtóhíren és néhány blogposzton kívül gyakorlatilag semmilyen elemzés nem született.
A pályamunkák, ötletpályázatról lévén szó, valóban csupán alapként szolgálnak a további munkához és a két hete kiválasztott tervezők kezébe került, végül megvalósuló telep konkrét terveihez. Ezen túlmenően is a kiírás, amely egy hónapos határidővel, limitált mennyiségű beadandó anyaggal igyekszik pótolni egy évtizedek óta hiányzó munkát, eleve nehézzé tesz bármilyen koherens tervezői munkát, nem is beszélve a fent vázolt ellentmondásokról a kiírók szakmai és politikai kompetenciái között. Hogy ez viselte meg a pályázókat, vagy az új mintafalu feladatának tényleges újdonsága, nem tudni - mindenesetre a megismerhető eredmények kétségbeejtőek.
Vissza a 19. századba!
Az elképzelések többsége az új telep utcáit és telkeit merev, helyenként monumentális igényű, a 19. század végi tervezett településekre utaló geometrikus hálózatba szervezte. A közterületek és középületek rendszerint egy reprezentatív park körül vagy tengely mentén helyezkednek el (a kiírás az elvárt funkciók meghatározásán túl nem foglalkozott a környező településhálózat intézményeivel, és összesen egy pályázat vette figyelembe, hogy ezek is a helyi infrastruktúra részét képezhetik). Az első díjas terv a Wekerle-telep kortárs falusi változatát tervezte meg. Kertvárosias tömbökbe szervezi az épületcsoportokat, és külön belső (háztáji) és külső (a telepet övező) kertekre bontja a művelési területeket. Hasonló, a magyar falvak két beltelkes rendjére emlékeztető modellek mellett javaslatok születtek nagyobb, közös művelési területeket körülölelő települési egységekre, illetve egy terv a mezőgazdasági és közösségi tereket finomabb, a kortárs térhasználatra jobban emlékeztető hierarchiába szervezte. Ez utóbbi volt talán az egyetlen, amely igazán komolyan vette a 21. századi autonóm település gondolatát, és térszervezésén túl a gazdálkodási és infrastrukturális modelljeit is jellemzően a mai szakmai innovációkra építette fel. A pályaművekben megfogalmazódó három életforma - a városba ingázók, az önfenntartó termelők és a piacra dolgozó nagyobb gazdák és közösségek - igényeit a telkek osztása a méretbeli és telepítési kötöttségek miatt inkább csak jelzésszerűen tudta követni, de a kortárs vidéki, gazdálkodó élet jellemzői, a közösségi épületek és az urbanizálódó struktúrák gyakorlatilag láthatatlanok maradtak az újrarajzolt 19. századi településformák mögött. Már a kertvárosmozgalom számára is a falusi (és a belvárosi) élet meghaladása - és nem rekonstrukciója - volt az új települések alapja, itt azonban az intézményi rendszertől az egyéni és közösségi közlekedésig minden javaslat a huszadik század második felének magyar falvai és a rendszerváltás utáni szuburbanizáció között mozgott.
Ezt erősítette az építészeti lépték bemutatása is, bár ennek a jelentőségét már a kiírás is alárendelte a település egészének. Itt vált láthatóvá azonban igazán, hogy mennyire szűk terepen is mozogtak a hazai tervezők az elmúlt évtizedekben. A házak - egy-két üdítő kivételtől eltekintve - vagy az organikus iskola fantasydíszleteit mutatták be elképesztően dilettáns látványterveken, vagy a kortárs kertvárosi építészet családi házait címkézték át szociális lakásokká (bár az illusztrációkra helyezett autók itt is egytől egyig felső kategóriásak voltak). Egy biztos: ezek egyike sem foglalkozott megtérüléssel, innovatív szerkezetekkel, környezetbarát építőanyagokkal vagy épületenergetikai kérdésekkel, pláne nem a kortárs szociális fókuszú építészet alaprajzi, közösségszervezési vagy esztétikai megfontolásaival.
A két héttel ezelőtti döntés azonban mindezt idézőjelbe teszi: a végleges terveket készítő Kvadrum Építész Kft. munkáját nem kötik az ötletpályázat eredményei - bár iránymutatóként vagy ötletforrásként felhasználhatják őket. A harmadik fázis zártkörű, meghívásos pályázati lebonyolítását tette lehetővé a Belügyminisztérium kiváló trükkje: a tervezési díjak közbeszerzési összeghatár (25 millió forint) alá csökkentése. Kiemelt nemzeti beruházás ide vagy oda, a magyarázat szerint csupán típustervekről van szó: a házak terveit többféle szerkezeti változatban is el kell készíteni, hogy a kivitelezés összehangolhatóvá váljon a közben beinduló közmunkaprogrammal.
A szakmaiprogram-adás erőfeszítéseit szemmel láthatóan bármikor érvénytelenítheti a rögtönzést és voluntarizmust kombináló döntéshozói gondolkodás. Itt azonban nem a Nemzeti Színház tíz évvel ezelőtti bohózatáról van szó - bár a szakmával ma is pontosan ugyanúgy mossák fel a padlót, mint akkor -, hanem válságban levő társadalmi csoportok életéről és ezen keresztül a magyar vidék jövőjéről. Egy komolyan vehető programhoz olyan munkára lenne szükség, amely nem kizárólag ágazati szempontokat vagy rövid távú politikai megfontolásokat képes figyelembe venni akkor, amikor jelentős társadalmi csoportok alapvető életkörülményeiről van szó. Ha ezt nem alapozzák meg az érintett szakmabeli szervezetek, egyetemek és cégek kutatással, innovációval, közös kezdeményezésekkel, akkor csodálkozni sem lehet azon, ha alig van befolyásuk arra, hogy mi történik a magyar településekkel.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
