A hetvenes évek művészetének leírásakor megkerülhetetlen a tértextilesek (többek közt Attalai Gábor, Péreli Zsuzsa, Szenes Zsuzsa és Szilvitzky Margit) jelentőségének kiemelése, de ez nem jelenti azt, hogy ne jöttek volna létre a neoavantgárd törekvéseket elutasító, de még ma is lélegző és pulzáló "különutas" életművek.
Az 1971-ben az Iparművészeti Főiskola textil szakán végzett Rónai Éva esetében ez az út egyfajta visszatérés volt a gyökerekhez, a sokszorosító technikákkal szembeszegülve a kézműves-tradícióhoz. Úgynevezett francia gobelint készít: az álló szövőszéken felépülőmunkákhoz természetesen színezett angol gyapjúfonalat használ - a megszokottól gyökeresen eltérően, bármiféle kartonra felvitt előrajz nélkül. Egy belső kép mozgatja - szó szerint - a szálakat, a sokszor két méter magas falikárpitok pedig gyakran két-három éven át készülnek. Visszafordul a textilművészet történetéhez is, a kopt textilek, keleti szőttesek hagyományához és stílusához, a középkori hortus conclosus (az angyali üdvözletet Mária és az egyszarvú allegóriájával ábrázoló) képtípusához, a flamand kárpitok vadászjeleneteihez, az édesapjára emlékező fő művében pedig az egyik legrégebbinek tekintett falikárpit, az angers-i Apokalipszis kompozíciójához. Gyakran alkalmazza a tradicionális bordűrös (keretező) megoldást; a széleken levelek közé bújtatott különös lények, apró állatkák, burjánzó virágmotívumok tűnnek fel.
A Me-mo-art Galériában kiállított négy gobelin a művésznő két különböző inspirációs forrásához kötődik. A legnagyobb munka egyben Rónai legelső figurális műve, az 1984-ben készült, több mint két és fél méter magas Rohanás. A kép középterében nyolc férfi atléta fut a néző felé: a háttérben hullámzó tenger miatt úgy tűnik, mintha a sebesen közelgő dagály elől menekülnének. A dinamikus mozgásban lévő, realisztikusan, egyénítve ábrázolt sportolók mintegy összekötik és kontrasztba is állítják a háttér szürreálisan aprólékos egét és a tengerpart elnagyolt, nagyobb foltokkal jelzett nonfiguratív fövenyét. Ez a fajta dinamizmus és a tenger, a hullámzó víz megszövésének kérdése foglalkoztatta a Brendan-expedíció című munkáján (képünkön) is. Az 1986-ban készült első változat - amely egyszerűen eltűnt Magyarország szófiai nagykövetségéről - forrása Tim Severin történész 1981-ben magyarul is megjelent munkája volt. Az ír szerző egy középkori legenda valóságtartalmát akarta igazolni, hogy tudniillik i. sz. 500 körül Szent Brendanus apát és társai hajóval eljutottak Amerikába: Severin a korszak technikai fejlettségének megfelelő, marhabőrrel bevont, kétárbocos vitorlásával 1977-ben sikeresen elérte Új-Fundland partjait. Míg a korábbi változatban a kelta keresztekkel díszített kicsiny vitorlást szinte elnyelik a jéghegyként meredező hullámok, a 2004-ben készült gobelin fő tárgya már maga a hajó és a küzdő ember, s a hajót kísérő vándorló madarak. Amellett, hogy a kép témája megváltozott - a küzdésről átkerült a hangsúly a megérkezésbe vetett hitre -, feltűnő, hogy mennyit lágyult Rónai stílusa. A lazán megeresztett szálak miatt a kárpit nem teljesen sík, a hullámzó, lágyan eső felület finoman lebegő hatást kölcsönöz a műnek. A nagyvonalú, heroikus tettet elbeszélő kompozíciót ellenpontozzák az apró, nem egynemű részletek: a gobelinektől megszokott - nagyon gyakran erre szakosodott műhelyekben kidolgoztatott, ezért - hűvös és személytelen felület elidegenítő látványa helyett közelről nézve egy vibráló, de mégis nagyon puha, otthonos világ tárul a néző elé.
Ez a személyesség köti össze a kiállítás másik két művét. A művésznő legfontosabb "témája" ugyanis a családja, két gyermeke és unokái. A család, amely mintegy bevonódik a fonalmesék birodalmába - mint azon a kiállítás címét adó, de ki nem állított alkotáson, melyen az egyiptomi stílust (oldalnézetben ábrázolt figurák), a görög mitológiát (Kharón ladikja), a valós élményt (az afrikai utazást) ötvözi stilizált és mesebeli motívumokkal. Ehhez a műhöz hasonlóan Franciaországban élő lánya és veje látható a Twin Peak (1998) című kárpiton, amint egy havas hegygerinc előtt furcsán kitekert, ám nyugalmas pózban egy biciklin üldögélnek. Az egymástól elforduló, de felénk néző alakok testhelyzete miatt nehéz megítélni, merre is "halad" a kerékpár. A szürreális hangulatot csak fokozza az ellentét, amely a képtelen egyensúlyi helyzetből fakadó bizonytalanság és a háttér szikrázóan éles, már-már fényképszerű megoldása között feszül. (Nem beszélve a lány bumfordi, már-már karikírozottan megjelenített lábáról.) Ez a gyengéd, rejtett humor ismerhető fel azon a kárpiton is, amin fiát, Roskó Gábort láthatjuk, amint egy lugasszerű, de irreális térben egy mellvéd mögött éppen egy plüssállatot, egy bábszerű rókát etet. Ahogy Rónai méltatója, Topor Tünde is megemlíti, a kompozíció a Giovanni Bellini által az 1400-as évek közepén "kifejlesztett", elsősorban a magánmegrendelők igényeit kielégítő Piéta-képtípust idézi. Ebből a "Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincs, aki őt felemelje" című munkából (az idézet a Prédikátor könyvéből származik) nemcsak a gyermeke iránti szeretete árad, hanem egyfajta játékosság is - s nem mellesleg az a lehengerlő bizonyosság, hogy vékony szálakból, lassan és türelmesen felépíthető egy eddig ismeretlen, vonzó és mesés világ.
Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pannónia utca 6., nyitva március 24-ig
