Kiállítás

Fonalmesék

Rónai Éva: Ça va

Képzőművészet

A magyarországi textilművészet 1968-ban kezdődő felfutása két okra vezethető vissza. Lévén iparművészet, kívül esett a - leginkább a képzőművészeket vegzáló és ellenőrző - kultúrpolitika érdeklődésének területén, ily módon képviselői könnyebben kísérletezhettek, másrészt (ezzel összefüggésben) élhettek a festészet és a grafika eszközeivel, s a szobrokhoz hasonlóan kiléptethették műveiket a térbe.

A hetvenes évek művészetének leírásakor megkerülhetetlen a tértextilesek (többek közt Attalai Gábor, Péreli Zsuzsa, Szenes Zsuzsa és Szilvitzky Margit) jelentőségének kiemelése, de ez nem jelenti azt, hogy ne jöttek volna létre a neoavantgárd törekvéseket elutasító, de még ma is lélegző és pulzáló "különutas" életművek.

Az 1971-ben az Iparművészeti Főiskola textil szakán végzett Rónai Éva esetében ez az út egyfajta visszatérés volt a gyökerekhez, a sokszorosító technikákkal szembeszegülve a kézműves-tradícióhoz. Úgynevezett francia gobelint készít: az álló szövőszéken felépülőmunkákhoz természetesen színezett angol gyapjúfonalat használ - a megszokottól gyökeresen eltérően, bármiféle kartonra felvitt előrajz nélkül. Egy belső kép mozgatja - szó szerint - a szálakat, a sokszor két méter magas falikárpitok pedig gyakran két-három éven át készülnek. Visszafordul a textilművészet történetéhez is, a kopt textilek, keleti szőttesek hagyományához és stílusához, a középkori hortus conclosus (az angyali üdvözletet Mária és az egyszarvú allegóriájával ábrázoló) képtípusához, a flamand kárpitok vadászjeleneteihez, az édesapjára emlékező fő művében pedig az egyik legrégebbinek tekintett falikárpit, az angers-i Apokalipszis kompozíciójához. Gyakran alkalmazza a tradicionális bordűrös (keretező) megoldást; a széleken levelek közé bújtatott különös lények, apró állatkák, burjánzó virágmotívumok tűnnek fel.

A Me-mo-art Galériában kiállított négy gobelin a művésznő két különböző inspirációs forrásához kötődik. A legnagyobb munka egyben Rónai legelső figurális műve, az 1984-ben készült, több mint két és fél méter magas Rohanás. A kép középterében nyolc férfi atléta fut a néző felé: a háttérben hullámzó tenger miatt úgy tűnik, mintha a sebesen közelgő dagály elől menekülnének. A dinamikus mozgásban lévő, realisztikusan, egyénítve ábrázolt sportolók mintegy összekötik és kontrasztba is állítják a háttér szürreálisan aprólékos egét és a tengerpart elnagyolt, nagyobb foltokkal jelzett nonfiguratív fövenyét. Ez a fajta dinamizmus és a tenger, a hullámzó víz megszövésének kérdése foglalkoztatta a Brendan-expedíció című munkáján (képünkön) is. Az 1986-ban készült első változat - amely egyszerűen eltűnt Magyarország szófiai nagykövetségéről - forrása Tim Severin történész 1981-ben magyarul is megjelent munkája volt. Az ír szerző egy középkori legenda valóságtartalmát akarta igazolni, hogy tudniillik i. sz. 500 körül Szent Brendanus apát és társai hajóval eljutottak Amerikába: Severin a korszak technikai fejlettségének megfelelő, marhabőrrel bevont, kétárbocos vitorlásával 1977-ben sikeresen elérte Új-Fundland partjait. Míg a korábbi változatban a kelta keresztekkel díszített kicsiny vitorlást szinte elnyelik a jéghegyként meredező hullámok, a 2004-ben készült gobelin fő tárgya már maga a hajó és a küzdő ember, s a hajót kísérő vándorló madarak. Amellett, hogy a kép témája megváltozott - a küzdésről átkerült a hangsúly a megérkezésbe vetett hitre -, feltűnő, hogy mennyit lágyult Rónai stílusa. A lazán megeresztett szálak miatt a kárpit nem teljesen sík, a hullámzó, lágyan eső felület finoman lebegő hatást kölcsönöz a műnek. A nagyvonalú, heroikus tettet elbeszélő kompozíciót ellenpontozzák az apró, nem egynemű részletek: a gobelinektől megszokott - nagyon gyakran erre szakosodott műhelyekben kidolgoztatott, ezért - hűvös és személytelen felület elidegenítő látványa helyett közelről nézve egy vibráló, de mégis nagyon puha, otthonos világ tárul a néző elé.

Ez a személyesség köti össze a kiállítás másik két művét. A művésznő legfontosabb "témája" ugyanis a családja, két gyermeke és unokái. A család, amely mintegy bevonódik a fonalmesék birodalmába - mint azon a kiállítás címét adó, de ki nem állított alkotáson, melyen az egyiptomi stílust (oldalnézetben ábrázolt figurák), a görög mitológiát (Kharón ladikja), a valós élményt (az afrikai utazást) ötvözi stilizált és mesebeli motívumokkal. Ehhez a műhöz hasonlóan Franciaországban élő lánya és veje látható a Twin Peak (1998) című kárpiton, amint egy havas hegygerinc előtt furcsán kitekert, ám nyugalmas pózban egy biciklin üldögélnek. Az egymástól elforduló, de felénk néző alakok testhelyzete miatt nehéz megítélni, merre is "halad" a kerékpár. A szürreális hangulatot csak fokozza az ellentét, amely a képtelen egyensúlyi helyzetből fakadó bizonytalanság és a háttér szikrázóan éles, már-már fényképszerű megoldása között feszül. (Nem beszélve a lány bumfordi, már-már karikírozottan megjelenített lábáról.) Ez a gyengéd, rejtett humor ismerhető fel azon a kárpiton is, amin fiát, Roskó Gábort láthatjuk, amint egy lugasszerű, de irreális térben egy mellvéd mögött éppen egy plüssállatot, egy bábszerű rókát etet. Ahogy Rónai méltatója, Topor Tünde is megemlíti, a kompozíció a Giovanni Bellini által az 1400-as évek közepén "kifejlesztett", elsősorban a magánmegrendelők igényeit kielégítő Piéta-képtípust idézi. Ebből a "Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincs, aki őt felemelje" című munkából (az idézet a Prédikátor könyvéből származik) nemcsak a gyermeke iránti szeretete árad, hanem egyfajta játékosság is - s nem mellesleg az a lehengerlő bizonyosság, hogy vékony szálakból, lassan és türelmesen felépíthető egy eddig ismeretlen, vonzó és mesés világ.

Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pannónia utca 6., nyitva március 24-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.