Magyar Narancs: A kiállítás bemutatása során elmondta, hogy igyekszik kitörni a művészet megszokott határai közül.
Bernar Venet: Mint művész folyamatosan elégedetlen vagyok. Hogy mivel vagyok elégedetlen? Először is magának a művészetnek a történetével. Nagyszerű dolgokat alkottak, de ez nem elegendő. Engem a kérdések izgatnak, és azt gondolom, hogy mindarról, ami ezen a kiállításon látható, a megalkotása idején még nem lehetett elképzelni, hogy műalkotás. A galériában, ahol először megmutattam a műveimet, beleértve olyanokat, amelyeket itt is látni lehet, egyáltalán nem értették, hogy miért állok elő velük. Azt mondták: "mi művészetet mutatunk be, nem pedig matematikát".
MN: Végül is a modern művészetet eddig is áthatotta a hagyományos keretek közül történő kilépés szándéka.
BV: Természetesen. Egy igazi művésznek csakis ez lehet az egyetlen törekvése. Az álművészek alkotásai hasonlítanak a művészetre, az igaziak művei pedig nem. Mindig is tudtam, hogy ők valami mást csináltak, mint a többiek. Azt viszont nem értettem, hogy mi ez a más, viszont éppen ez izgatott mindig: amit nem értettem. Úgy készülnek a műveim is, hogy nem értem, mit teszek. Nem is nagyon tudok elméleti síkon viszonyulni a munkáimhoz. Később majd meghatározzák, hogy mi az, amit alkottam. De nincs is értelme előre meghatározni, hiszen saját magát fogalmazza meg a mű az alkotói folyamatban.
MN: Ami maga a határátlépés?
BV: Így van, egy kicsit olyan ez, mint az az attitűd, amit Marcel Duchamp képviselt. Mindaz, amit alkotott, nem állt semmiféle kapcsolatban azzal, amit abban a korban művészetnek neveztek. Egyébként jól ismertem őt, és sokat beszélgettünk erről. El is magyaráztam neki, hogy az én műveim még inkább eltávolodtak a hagyományos, pontosabban a hagyományosan modern művészettől, mint az ő alkotásai. ' ugyanis lefestett olyan tárgyakat, amilyenek egy Van Gogh-, Chardin- vagy Cézanne-csendéleten is láthatók - akár egy palackszárító is (Duchamp egyik "ready-made" alkotására utal - K. T.). Ugyanakkor egy matematikai egyenlet maga a tiszta absztrakció, nincs köze semmiféle megfogható, megragadható tárgyhoz. Vagyis valóban elég messze toltam ki a határait annak, ami elfogadhatónak számított korábban.
MN: A kiállítás bemutatása során megemlített egy bizonyos Bent. Ben Vautier-ra gondolt (francia akció-, mail-art- és fluxusművész - K. T.)?
BV: Így van. Öröktől fogva, szóval úgy tizenhét éves korom óta igen jó barátok vagyunk. ' is a radikális újítók közé tartozik. Sőt be kell vallanom, ha valakivel szemben adósnak érzem magam, az ő. Fiatal koromban ő volt ugyanis az, aki állandóan arra biztatott, hogy még messzebbre menjek.
MN: Voltak az életében másokkal közös művészi akciói?
BV: Nem mondhatnám, eltekintve attól, hogy volt néhány közös dolgunk Armannal (francia származású amerikai képzőművész - K. T.). Ben is készített velem egy-két művet, nevezetesen hamis Venet-munkákat, amiket valódinak nevezett, aztán fogott néhány valódit, és deklarálta róluk, hogy hamisak. Állandóan ilyen dolgai voltak. De rajtuk kívül senkivel sem dolgoztam együtt, kifejezetten individualista vagyok.
MN: És nem is követi mások munkásságát?
BV: De, nagyon is, komoly gyűjtő vagyok. Már több helyen kiállítottam a gyűjteményemet, és alighanem meg tudnék tölteni vele egy ilyen épületet, mint a Műcsarnok.
MN: Nagy hangsúllyal emlékezett a kiállítás bejárása során arra az élményére, amikor Tarasconban egy sziklafalon lecsorduló kiömlött kátrányt látott. Egy egész művészi korszaka, a kátrányfestmények időszaka következett ebből a látványból. Mi volt a különös abban, amit akkor érzett?
BV: Nézze, a tudatalatti sokat munkálkodik. Megláttam, és lenyűgözött az, amit láttam. Aztán nem is olyan régen, amikor a Versailles-könyvön dolgoztunk (tavaly - komoly vitákat gerjesztve - hatalmas rozsdás vasrúd-kompozíciókkal díszítette a versailles-i királyi kastély kertjét, erről jelent meg egy kötet - K. T.), véletlenül újra láttam Rubens Bukott angyalok című képét. Fiatal koromban nagyon jól ismertem ezt a képet, és most rádöbbentem, hogy pontosan ez az, amit megláttam a kiborult kátrányban. Ezt a párhuzamot a Versailles-könyvben is megemlítem, ott van egymás mellett a két kép. Hiszen ugyanarról van szó, a gravitáció erejéről, és alighanem ez fogott meg.
MN: Ha már így szóba került, hogy került sor erre a versailles-i kiállításra?
BV: Jean-Jacques Aillagon, a kastély elnöke már évek óta felkért ismert kortárs művészeket, Jeff Koonst, Murakamit. Tavaly engem hívott meg, és arra kért, hogy valami kifejezetten erőteljes gesztussal jelentkezzek, tehát ne egy egyszerű szoborkiállítással. Azt mondta: Bernar, valami olyat próbálj kitalálni, ami megmarad az emberek emlékezetében! Én pedig megcsináltam ezeket a vasíveket XIV. Lajos szobra mellé - jó drága volt, elképzelheti, és az egészet én fizettem. De elvállaltam, és fölállíttattam ezeket a 22 méteres vasakat.
MN: Saját maga tervezte a vasoszlopokat?
BV: Készítettem egy makettet, természetesen igen pontosat, hiszen én vagyok a mű alkotója. A műszaki részleteket egy építész, majd egy nagy hídépítő cég két mérnöke dolgozta ki, és persze a kivitelezést is egy nagy ipari üzem végezte el.
MN: Aillagon úr - akinek időközben lejárt a megbízatása - nyilván tudta, hogy vitákat vált majd ki ez a mű.
BV: Valóban voltak kritikák, de nem olyan erőteljesek, mint Murakami vagy Koons esetében - talán azért, mert az én munkáim nem magában a kastélyban voltak, hanem csak a kertben. De természetesen vitatott volt, bírósági ügy is lett a dologból, ahogy a többi korábbi esetben. Persze a pert gyorsan megnyertük.
MN: Van a honlapján egy videomunka: hatalmas vasrudakat döntöget, amelyek nagy döndüléssel zuhannak egymásra. Magáért a zajért készült a felvétel?
BV: Eredetileg nem terveztem, hogy ebből zenei kompozíciót készítek, ahogy aztán utólag történt, miután több ilyen "ütközést" - így hívom ezeket - létrehoztam. Összevágtam ugyanis négy-ötnek a hangját. De az eredeti ötlet csak annyi volt, hogy úgy készítek el egy műalkotást, hogy nem tudom, mi lesz a vizuális végeredmény. Vernisszázsokon csináltam ezt - persze csak olyan helyeken, ahol elég szilárdnak tűnt a padlózat, hiszen tizenöt tonnányi vas zuhant egymásra, úgyhogy azért volt mitől félni.
