Szerethető és szemérmes ebben a formában a bemutatkozás: az iskolai feladatok szerinti tömött felhőkbe rendezett printek elmossák a BKF fotószakjának hallgatói közti színvonalbeli különbségeket, védett fészket teremtenek a munkáknak. Ám a "technikai képek sokasága" azt is ellehetetleníti, hogy érdemben közeledjünk a művekhez, vagy alaposabban megismerjünk bárkit.
Tulajdonképpen ki is fogják a recenzens vitorlájából a szelet - ami igazán látható, az a friss tanszék "ars poeticája", ehhez lehet viszonyulni.
Már aki tud, hiszen a kiállítás kommentárja nem szúrja ki az ember szemét, és ha valaki nem követi a fotóművészeti trendeket, annak fogalma sem lehet róla, mit lát. A kiállítás az aktuális irányok kaleidoszkópjával szolgál: a képzőművészeti remake-eket, az identitások és terek összefüggéseinek vizsgálatát, vagy a technikai apparátus elemzését fedezhetjük fel, sűrű villanásokban. Semmi nosztalgikus "stílusgyakorlat", szigorúan a jelen.
A szak egyetlen elhatározással akarja hallgatóit beterelni a konceptuális, vizuáliskultúra-kutatásra reflektív, kritikus fotóművészetbe. De ez az elhatározás jelenleg még - másfél éve főiskolás fotográfusokról van szó - csak szándék, igazi tárgyi (vagy képi) eredménye nem mutatkozik a tárlaton, és ezt a résztvevők és szervezők is nyilvánvalóan érzik; ezért a tematikus, képek és alkotók szuverenitását feloldó rendezés. Mindennek a frissessége és következetessége azonban biztató - a BKF, ha válogathat hallgatói között, bizonyosan fontos szereplője lesz a magyar fotóművészetnek.
Néhány jelenlegi kiállító felbukkant a tavalyi Dunaújvárosi Fotóbiennálén is, azonban még ott is a kísérletező igyekezet volt jellemző. Eredetiséget itt sem láttam sokat, tanáraik keze nyomát inkább, de ez talán nem a hallgatók hibája: ilyen elrendezésben fotós legyen a talpán, aki a puszta személyiségét képes megjeleníteni - márpedig ez azért többeknek sikerült.
Mai Manó, nyitva január 27-ig
