Magyar Narancs: Hogyan kezdődött párizsi élete?
Hollán Sándor: Öcsémmel és egy barátunkkal '56 november 19-én hagytuk el az országot, és december 1-jén érkeztünk Párizsba. Hősökként fogadtak minket, és külön felvételi vizsgát rendeztek az egyetemeken, főiskolákon a magyar menekültek számára - számomra az École des Beaux-Artson, vagyis a Képzőművészeti Főiskolán. Így Párizsba érkezésem után tíz nappal már fel is vettek. Ám a képzőművészetire csak szűk két évig jártam, utána átkerültem az iparművészetire, mert úgy láttam, ott konkrétabb képzést kaphatok, ami a megélhetés szempontjából nem elhanyagolható. A képzőművészetinek akkoriban nem volt igazán érdekes a tanári kara - legalábbis számomra. Mindenesetre a hatévi főiskola után, noha kitüntetéssel diplomáztam, úgy éreztem, egyáltalán nem tudom, mi a festészet értelme, és mi az, ami alapvetően hiányzik a festészetemből. Azt már kisgyerekkoromban éreztem, hogy a természet, ami körülvesz, él - és hogy ez az élet főként a fákból árad felém. Ugyanakkor az évek folyamán ez az ösztönös érzés kiveszett az életemből. Így aztán a festészetben kerestem valami effajta egyszerű, de erős kapcsolatot a külvilággal. Párizsban dolgoztam grafikusként, szerényen élve, és minden szabad időmben autóval útra keltem; heteket, hónapokat töltöttem a szabadban, az autómban vagy a szabad ég alatt aludtam. Kerestem és figyeltem az elhagyott természetben azokat a ritka pillanatokat, amikor érzem is, amit látok. Az első években ezek a keresett benyomások nagyon ritkán tűntek elég nyilvánvalóaknak ahhoz, hogy meg tudjak állni dolgozni rajtuk.
MN: Tudta, mit keres? Volt elképzelése arról, mit szeretne megtalálni?
HS: Azt mindig tudtam, hogy amit nézek, azt nem látom. Nézek egy fát, és az számomra többnyire közömbös. Érzem, hogy látom a fát, de nem tudok vele kapcsolatot teremteni. Amikor pillanatokra mégis megszületett valami kapcsolat, az kívülről jött, a fából. Az nem egy kivetítés, hanem - úgy éreztem - valódi kapcsolat a külvilággal. Ráadásul egyre mélyülő kapcsolat. Vagyis valamit megérint a lelkem mélyén - de ez csak egy-két másodpercig tart. Aztán semmi. Majd néha újra megjelenik, akár röviddel az előző után - de ez nem egy folyamat. Vajon ennek törvényszerűen így kell lennie? Ez volt az egyik kérdés, amire persze csak rajzban kerestem a választ. Így születtek az első évek rajzai, képei, amelyek sorozatokra épültek, mert azt tapasztaltam, hogy a harmadik ecsetvonás után egy kép csak romlani tud. Csak eltávolodik az élő élménytől. De ha időben megállok, akkor ez az élmény rövidesen újból megjelenik, csak másképp. Ily módon egyik rajzról a másikra tovább tudtam éltetni ezt a keresési formát.
MN: Vagyis rájött a módszerre, hogyan lehet megragadni azokat a pillanatokat?
HS: Arra jöttem rá, hogy az életnek ez a ritmusa. Hogy ettől a ritmustól nem lehet eltávolodni. Nem szabad túlzottan sietni, vagy túl sokat totojázni egy részleten, mert akkor az élet megy tovább. Egy idő múlva persze azt éreztem, hogy ezekből a rajzokból valami hiányzik. Az egyik nagy élményem ilyen szempontból az volt - azt hiszem, a hetvenes évek legelején, vagyis nyolc-tíz évnyi keresgélés után -, hogy készítettem egy nagy rajzot, hosszasan, szénnel, amiről egy ideig úgy képzeltem, jó lesz, aztán rájöttem, hogy ez halott, merev, agyondolgozott, élettelen rajzzá merevedett, mérgemben egy ronggyal az egész papírt letöröltem. El is mentem aludni, és másnap keltemben meglátva ezt a letörölt rajzot, megdöbbentem: hát ez az! A letörlés ugyanis megteremtett valamit köztem és aközött, amit keresek. Megteremtett egy teret, egy új szempontot és egy új megnyilvánulási formát is. Lehet, hogy így kell tovább dolgozni? Vagyis rajzoltam, rajzoltam, és amikor úgy éreztem a rajzról, hogy jó, akkor kérlelhetetlenül letöröltem. Legtöbbször valami maszatos felhő lett belőle, és akkor újrakezdtem ugyanazt a rajzot, ugyanazon a papíron, és újból letöröltem. Tehát egy helyben toporogtam anélkül, hogy egyik rajzot hoztam volna a másik után. Így lassan kialakult egy érzékelhető atmoszféra a motívum és köztem. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy van, amit az életben el kell fogadni, és van, amit ki kell harcolni. De a kettő más és más formát kíván tőlem. A következő években derült ki, hogy erre építettem fel munkálkodásom egy hosszú szakaszát. Hol a harci kedvet éreztem közelebb magamhoz, hol pedig az álmodozás felé vitt az utam.
MN: A hetvenes évek második feléig nem is akart kiállítani. Mikor jött el az a pont, amikor úgy érezte, már kiléphet a nyilvánosság elé?
HS: Sokáig úgy gondoltam, számomra nem fontos, hogy festő leszek-e, vagy sem. Nekem van egy egyéni problémám: hogyan tudok igazán válaszolni a természet, azon belül a fa által felvetett kérdésekre? Életemnek azóta is ez az egyik forrása. Tudom, hogy egy fa életében megtalálok minden számomra ismeretlen, fontos valóságot. Ezen időztem el, ezért bizonyos szempontból elvesztettem a képzőművész generációmmal való élő kapcsolatot. Amikor elkezdtem kiállítani, festő barátaim már a tizedik kiállításuknál tartottak, közösen vagy külön-külön kipróbáltak számos festészeti irányzatot. Én egy kedves régi ismerősömnek, Marghescu Marikának köszönhetően kaptam lehetőséget az ő németországi galériájában - ő szorgalmazta, hogy állítsak ki nála. Emlékszem, az első kiállításom előtt két nappal jöttem rá, hogy amit én meg szeretnék ott mutatni, az mások számára nem létezhet. Addig soha nem gondoltam a közönségre, arra, hogy egy ember mit láthat az én "monológ" képeimben, mit várhat el tőlük. Ám akkor már nem volt visszaút, hiszen a kiállítást meghirdették.
MN: Tehát kiállította azokat a képeit, amelyekről úgy gondolta, másoknak nem mondanak semmit - és úgy látszik, mégiscsak mondtak valamit, mert attól kezdve sorra jöttek az újabb tárlatok.
HS: Az első megnyitón nagy tömeg jelent meg, akik nem is nézték, mi van a falon, csak boldogan üdvözölték egymást, megették a süteményeket, gratuláltak nekem - néhány ember, tudván, hogy Párizsból jövök, még vett is egy-egy rajzot. Marghescu Marikát dicséri, hogy ő mégis látott ebben valamit, és így elindult egy hosszú és termékeny kiállítássorozat - jó darabig csak vele. Ekkor jöttem rá, hogy közönség is van a világon, tehát nemcsak a fákkal kell kapcsolatot keresnem, hanem a képeken keresztül az emberekkel is.
MN: Kik hatottak a művészetére?
HS: Minden művész életműve ellentétekre épül. Az én életem egyik erőforrása a Giorgio Morandin keresztül megismerhető csend, és a csenden keresztüli viszony a világgal - például a természettel vagy a tárgyakkal. Morandiról hosszan tudnék beszélni: nem is annyira a művészetéről, inkább arról a tökéletes életegységről, amit nála ismertem meg. Másik nagy vonzalmam régóta egy nagyon erősen spontán, expresszionista absztrakció felé vezet. Az én generációm számára a legfontosabbak egyike Franz Kline amerikai festő, a másik Bram van Velde. Sokszor azt hittem, az embernek választania kell, mit akar: vagy az egyiket, vagy a másikat. Adódott egy alkalom az életemben, a hetvenes években, amikor személyesen megismerhettem volna Bram van Veldét: barátaim hívtak, hogy jöjjek, mert ő is jön. Éppen akkor akartam elindulni Morandi nyomában Bolognába. Amikor ez a meghívás megérkezett, tudtam, hogy itt az élet egyik nagy kérdése áll előttem: melyik utat válasszam? Bram van Velde-ét vagy Morandiét? Három napig éjjel-nappal ezen töprengtem - végül elindultam Bologna felé. De egyre jobban érzem, hogy a fák sokszor visszavezetnek Bram van Velde féktelen, gyors és ösztönös energiáihoz. Úgyhogy végül is az ő útjától sem távolodtam el teljesen.
MN: Morandi hatásának tulajdonítható az is, hogy a fák mellett a csendélet műfaja is érdeklődésének fókuszába került?
HS: Kóbor életformámat 1984-ben abbahagytam. Vettem magamnak egy elszigetelt kis házat Dél-Franciaországban, és annak a környékén kezdtem dolgozni. Egy közeli romos házban találtam két rozsdás köcsögöt. Hazavittem őket, és néhány túlérett dinnyével vagy almával együtt elkezdtem lefesteni őket. Megéreztem, mennyire mély világ rejlik bennük. Továbbra is nagyon erősen élt bennem a fák iránti vonzalom, de egészen közeli kapcsolatom alakult ki a túlérett gyümölcsökben és elöregedett anyagokban megbúvó belső vibráló élettel. Míg a fákkal való kapcsolat teret kíván - tehát szükséges, hogy a fától öt-tíz-tizenöt méterre legyek, hogy érezzem az egész létüket -, addig a csendéletek csak akkor kezdenek igazán áradni, ha már csak negyven-ötven centire vagyok tőlük, akkor jön belőlük valami finom, nagyon meleg élet, amely mintha fényt és színt sugározna magából. A csendéletek engem inkább a színek felé visznek, a fák energiavilága viszont a mozgás és az életáramlatok felismerésének útjára vezet.
MN: A Szépművészeti Múzeumban most csak fákat, Bolognában pedig csendéleteket mutat be, így a két kiállítás együtt reprezentálja az életmű teljességét.
HS: A fákon talán többet elmélkedtem, vagyis többet gondolkoztam azon, hogyan lehet abban az óriási élményanyagban, amit egy fa jelent a számomra, megtartani a saját pillanatnyi szempontomat. Ez nagyon sokféle megközelítési módot teremtett nekem, szénnel, ceruzával, ecsettel egyaránt. Egy fát az ember azért nem lát, mert annyira komplikált, hogy a szem, amelynek a befogadóképessége korlátozott, soha nem képes az egész fát átlátni. Az egyetlen lehetőség tehát számomra az, hogy a fát más és más, különböző formában közelítem meg. E formák megragadásának lehetősége a mozgás vagy a tér, vagy a mélység, illetve ezek kombinációi. Hogyan tud együtt meglenni a tér és a mozgás? Hogyan tud a forma a térben maradni? Hogyan tudja a forma megteremteni a színt? Ezeken a kérdéseken lehet néhány életen keresztül dolgozni. Én most az elsőnek több mint a kétharmadánál járok...
MN: Belefér ebbe az életbe az emberekkel való kapcsolat?
HS: Az egyik legnagyobb öröm számomra, ha valaki azt mondja nekem: amióta a képeidet láttam, egészen másképp nézem a fákat. Egy időben nem volt evidens, hogy egyedül éljek, de az utóbbi húsz évben ez az egyedüllét nagyon sok emberi kapcsolattal jár: a házamban nyaranta harmincan-negyvenen is megfordulnak - azt hiszem, kevesek mondhatnak magukénak ilyen sok baráti kapcsolatot. A család viszont, azt hiszem, nem igazán fért volna bele az életembe. A fákkal való mély kapcsolat nagyon sok időt, odaadást, koncentrációt kíván, de érzem, sok bennük a közös, és van köztük egy hangtalan beszélgetés. A fának is feltétlenül szüksége van arra, hogy a figyelmem ráirányuljon.
