Polgár Rózsa pályája ekkor kezdődött, Szenes Zsuzsa, Lovas Ilona és akkor épp ebbe az irányba kitérő Keserü Ilona mellett emblematikus alakja volt a műfajnak, amit a magyar feminista művészet világklasszis indulásaként tarthatunk számon. A tiltakozás női módja, mondhatnánk például a Gyermektakaróra, melyen a gyerek realisztikus arcképe a szövés adta rácsok közé kerül, és a körülötte lévő díszekkel a kép valósághűsége nem létező szöget zár be. A szemünk láttára pattan szét funkció, valóság, hagyomány és képalkotás. De ki beszélt így nyilvánosan a nyolcvanas években az anyaságról? Így, ahogy a széttárt karokkal, orante tartásban a falon függő egyberuha tüntet egyediségével és személyességével (Anyaság, 1986)? Mindez ott és akkor több volt mint szemfényvesztés: kemény bírálata volt a mindennapoknak, intim akcionizmus.
A virtuozitás megmarad 1994 után is, csak éppen a - művészi, esztétikai, politikai, akármilyen - kritika tűnik el. Marad a szakrális vonulat, melynek átéltségét az előző korszak frissességéhez képest kissé "alkalmazottnak" érzem. És marad a Himnusz, a Tisztelet Magyarországnak és az ehhez hasonlókból álló nemzeti csapat. Még a kenyér is zászlódíszbe öltözik. (Nem tudhatom, hogy ebből a generációból miért vesztettek talajt a lábuk alól oly sokan. Vajon elgondolkoztak valaha azon, mire való, mire jó az ilyen adoráció? Hogy amikor erről beszélnek, miért csak erről beszélnek? Nem gyanús, hogy ez kevés?)
Iparművészeti Múzeum, nyitva február 19-ig
