Képzőművészet

Hajléktalan emberekről és élethelyzeteikről készült aktivista- és civil fotókat állítottak ki a Kassák Múzeumban, ahol az életmű egy szeletét bemutató állandó kiállítás és a hajléktalanság kriminalizációjának témája igen érdekes egységet alkot.

Több tényezőtől is függ, hogy miként és mennyire válik valaki a nemzetközi művészeti szcéna jegyzett szereplőjévé, ráadásul a kivívott státusz nem feltétlenül korrelál a művek kvalitásával.

A képzőművészeti szcéna politikai aktivizmusáról ismert szereplőjével a Szabad Művészek csoportról, az Eleven Emlékműről, az Off-Biennále problémáiról, aukciókról és akciókról beszélgettünk.

Nem fér hozzá a védett műtárgyakért felelős hatóság a háborús veszteségként nyilvántartott műkincsek dokumentumaihoz, azt sem árulja el, hol vannak azok. Csak a szerencsének köszönhető, hogy most egy Ferenczy Károly-kép fennakadt a rostán.

Akinek volt már szerencséje pszichológusi kezeléshez, nyilván tudja, hogy a szakemberek milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a gyermek- és serdülőkorban megesett traumáknak, illetve a jó és rossz emlékeknek – ez lenne az az origo, amelynek terheit, megszokásait, kulturális berögzüléseit felnőttként is öntudatlanul tovább hordozzuk.

Gulyás Gábort választotta Szentendre közgyűlése a nem önszántából távozott Kálnoki-Gyöngyössy Márton helyére a városi múzeum élén. Gulyás változásokat ígér.

Schmal Károly újabb munkáinak láttán nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy közvetve vagy közvetlenül egyfajta „kegyelemben fogant” idea emanációi, de legalábbis olybá tűnnek, mintha a 17. századi nagy német misztikus, Jakob Böhme Szent sóvárgás című alapvetésének néhány passzusát materializálnák és illusztrálnák.

A furcsa (egész pontosan 10+4 ferde vonalból és a közé ékelt szóból álló) művészi képződmény (márkajegy vagy művésznév) úgy jött létre, hogy 2001-ben, Kölnben összeköltözött egy űrelektronikus slágerproducer és egy interfésztervező informatikus.

Nem mondott nemet a Nemzeti Szalon felkérésére, de pottyantós budinak festette meg a felcsúti stadiont. Azt mondja, a maga eszközeivel harcol a gyalázat ellen, ami a mai magyar kultúrát jellemzi.

A roma test politikája című programsorozat első részeként realizálódó kiállítás elsősorban arra a gyakorlatra kíván reflektálni, amely a „beágyazódott idegengyűlölet és rasszista tendenciák”, valamint az ezt „újratermelő és újragerjesztő tömegmediális kulturális gyakorlatok” miatt a roma embereket „történelmileg konstruált, faji kategórián alapuló sztereotip kategóriákban látja, illetve láttatja”. Voltaképpen az ún. „külső tekintet” kritikájáról van szó – mielőtt rátérnénk magára a kiállításra, illetve megvizsgálnánk e kritika eredményességét, kicsit bővebben ki kell térni az előzményekre.

Senkitől sem várható el, hogy a művészetébe beleszője az aktuális politikai helyzetről vallott nézeteit, egyesektől mégis szinte várjuk, hogy új és új sorozataikban reflektáljanak az adott helyzetre.

Talán első pillantásra lényegtelen információnak tűnhet, hogy Altorjay a hatvanas évek elején a Madách Gimnáziumba járt.

Debreceni köztudottan az, akinek a Basahalmán belül vágták el a köldökzsinórját. Vadász Endre ezzel szemben szegedi zsidó terménykereskedő középső fiaként született, s bár mindössze nyolc évet töltött itt 1928 és 1936 között, a város ténylegesen a fiává fogadta – ami bizony ritka eset –, s ez a korszak lett pályájának fénykora. Feleségével laktak a Maróthy György és a Pereces utcában is, Vadász végül az Arany János utca 10. számú házában az udvar végén, a keresztépületben rendezte be műtermét és rézkarcoló műhelyét.

A templomtérbe állított monumentális hasáb, a néhány hatalmas pannó, a vetítés, valamint a fényjáték, a sötétből hol kiderengő, hol kivillanó foltok, formák, feliratok a szó igazi értelmében teátrális impresszió gyanánt zuhannak a néző retinájára – klasszikus retinális művészettel állt elő Dús László (Duchamp morgását meg sem hallva), feliben-harmadában Gesamtkunstwerkkel, de legalábbis crossover dramaturgiával.