Az erdélyi magyar képzőművészet – néhány okkal vagy oktalanul magasra magasztalt alakot leszámítva – jószerivel ismeretlen, de legalábbis említetlenül hagyott volt Magyarországon a 20-as évek közepétől a 80-as évek közepéig, amikor egyebek mellett az idetelepülések, Erdély újrafelfedezése, a szolidaritással tetézett érdeklődés és Kelet-Közép-Európa kultúrájának általános felértékelődése miatt először érdekessé, csakhamar pedig fontossá is lett. A máig borongó édeserdély-patent délibábját ugyan nem sikerült elfoszlatni, de legalább felderengett, majd lassan formát is kapott egy objektívebb, egyszerre érzékibb és szárazabb kép; az erdélyi magyar irodalom és színházművészet viszonylag jól megismert és eléggé „interiorizált” művei mellett a képzőművészet is képbe került, elsősorban a Kolozsvárról és Marosvásárhelyről áttelepült művészek és művészettörténészek hatására, valamint néhány elszánt, Budapesten a témára röppenő szakember munkája nyomán.
Valódi tudása a helyzetről azonban csak keveseknek lehetett, a régió művészete, műformái és művészei többnyire egy szubjektív intarzia betéteként, függelékeként, máskor kameóként jelentek meg a magyar kiállítótermekben. A hazai művészettörténet-írásban meg még így sem.
Az MNG nagy kiállításának kurátora, Szűcs György – évtizedek óta Erdély képzőművészetének elkötelezett kutatója – millió szálból szőtt kompromisszumra kényszerült (vagy vállalta boldogan, azt hiszem). Egyrészt a mondott ignoranciát kellett tudomásul vennie, másrészt a kétségbeejtő történeti/politikai mocsarat kellett kikerülnie, alkalmazkodni kényszerült folyamatosan formátlanodó etnikai, topográfiai keretekhez (kik az erdélyiek, kik a magyarok, hol van Erdély földrajzi és hol szellemi/identitásbeli határa?), egyszersmind döntenie kellett, mennyire helyezi tágasabb kontextusba, más szempontból hálózatba a hetvenéves periódust és szereplőit.
Szűcs szubjektív esszékiállításra válogatta és rendezte a hatalmas, több száz műből szerkesztett anyagot. Úgy tűnik, az volt a szándéka, hogy első lépésként a tárlattal egy folyamatosan alakulásban, átformálódásban mozgó történeti, illetve egy időről időre, olykor önkényesen is változó fogalmi konstrukció modelljét írhassa le, amely alapot adhat majd egy nagy és tágas, alapos monográfia megfogalmazásához. (A tárlat katalógusa még nem készült el.)
A kiállítást, ha tényleg jól sejtem, kísérletnek szánta, vagyis egy olyan műegyüttesnek, amely – ahogy Szűcs tavaly a MúzeumCaféban vázlatosan meg is írta – részint egy lényegre célzó, de szükségszerűen leegyszerűsítő struktúra lenne, ami nem törekedhet teljességre, másrészt és ugyanakkor nem vállalhatná el azt az eleve kilátástalan feladatot sem, hogy minden, a régióban evidenciaként számon tartott, jelentősebb alkotót a kialakított rendszerbe illesszen. A kiállítás tehát nem lehet végtelen számú művésznév kronologikus sorozata, hanem csak olyan problémák, tematikus és stiláris egységek jól áttekinthető láncolatával leírható értelmezés, amely az erdélyi magyar művészet lehetséges kulcsfogalmait bontja ki.
A kísérlet sikerült, és a páciens sem halt meg – vicceskedhetünk. Valóban: annak ellenére, hogy egyre idegesítőbb az MNG és a Szépművészeti Múzeum néhány éve bevezetett, kötelezően szembe mászó, pedagogikus-irodalmias banáldidaxisa, mely szinte sohasem ad pontos és objektív kontúrokat a kierőszakolt téziseknek, fejezeteknek, sőt, arra kényszerítik a nézőt, hogy keresse a hibát (így persze izgalmasabb is a dolog…), szóval a kiállítás mint kiállításlátvány Szűcs koncepciójával s annak kilenc, ebben az esetben sem sikeres fejezetével, vagy azok ellenére: óriási, sok szempontból vitatható, de megkerülhetetlen teljesítmény.
Néhány billenékeny, zavaró, valószínűleg a személyes ízléselkötelezettségből fakadó momentum: indokolatlan, hogy akadnak művészek, akik korszakról korszakra, fejezetről fejezetre ívelnek felhőtlenül (Szolnay Sándor), míg számos, nem kevésbé jelentős mester csak egy-egy művel, egy-egy pillanatra bukkan elő; az évek során emigráltak közül szeszélyes a válogatás (a legismertebbek, Hajdú István vagy Brassaï hiányzik); a kelleténél talán erősebben érződik Szűcs elkötelezettsége a narrativitás iránt (az ötvenes-hatvanas évek kvázi-szürrealizmusának édességét túladagoltnak érzem).
De persze akadnak nagy találatok, egy valamikor megjelenendő kötet, egy új kiállítás sarokpontjai, melyek nem egy zárvány, enklávé, sziget, régió korlátozott érvényű termékei, hanem valóban egyetemesek: Podlipny Gyula vagy Lőwinger Sándor (Leon Alex) szarkasztikus grafikái a harmincas évekből, Bortnyik Éva festménye, Kerekes Györgyi és Bertalan István konceptfotói vagy Tamás Anna textilplasztikája a hetvenes évekből.
Ideális esetben a következő lépés az lehetne, ha megrendeződhetne egy magyar-magyar kiállítás, amely a teljes „hálózatra” vonatkozhatna, vagyis arra a halmazra a fájdalmas 20–21. században, mely magyarnak mondható, s adott kontextusában az ö̈sszes létező és megszakadt kapcsolatot elemezné standardizált és objektív (de legalább annak látszó) mutatók szerint. Sic itur ad astra!
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva augusztus 23-ig
