A művészet nagy barátai, lelkes politikusok időről időre nekidurálják magukat, hogy világhírű festőt csináljanak Csontváry Kosztka Tivadarból, de a vége általában kínos kudarc. Ez a kedvetlen „másnaposság” jellemzi a jelenlegi Csontváry-kutatást is, mondja Radnóti Sándor esztéta. Pedig minden jól indult.
| ||
Az első és mindmáig legsikeresebb az 1948-as párizsi kiállítás volt, ami az emigrációból 1946 tavaszán hazatérő Károlyi Mihálynak volt köszönhető. Amikor francia barátait, köztük Jean Cassou-t, a párizsi Musée National d'Art Moderne legendás igazgatóját vacsorára hívta, kölcsönkért Gerlóczy Gedeontól néhány Csontváry-képet, melyek olyan nagy hatást gyakoroltak Cassou-ra, hogy megfogalmazódott benne egy franciaországi kiállítás ötlete. Ezen a tárlaton hangzottak el Picasso szavai, miszerint „nem tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak”. A kiállításnak azonban nem lett folytatása. Néhány kép, köztük a Magányos cédrus súlyos sérülésekkel tért haza, a monumentális alkotások pedig elvesztek. Legalábbis ebben a hitben tartották a tulajdonost egészen 1956-ig. Fülep Lajos fellépése kellett hozzá, hogy kiderüljön, a festmények rendben megérkeztek, csak senki nem törődött velük, évek óta ott hevertek a Szépművészeti Múzeum pincéjében, összetekerve.
1958-ban a brüsszeli világkiállításon a Palais International des Beaux-Arts épületében rendezett Modern művészet 50 éve című nemzetközi seregszemlén Csontváry Sétalovaglás a tengerparton című festménye képviselte a magyar képzőművészetet. Ezen felbuzdulva 1962-ben nagy kiállítást rendeztek Csontvárynak a belga fővárosban – írta Szücs György, a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese a Múzeum Caféban. Ezután következett 1963-ban a székesfehérvári, majd a Szépművészeti Múzeumban bemutatott retrospektív kiállítás. Hiába nyílt meg azonban 1973-ban a pécsi Csontváry Múzeum, a külföldi jelenlét nem folytatódott.
A rendszerváltás után Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter nagyszabású nemzetközi kiállítássorozatot tervezett, még kormánybiztost is kineveztek Romváry Ferenc személyében. Azonban a végül csak három helyszínen, Stockholmban, Rotterdamban és Münchenben megrendezett 1994-es kiállítás csekély visszhangot váltott ki. Nem sikerült nemzetközi kontextusba helyeznünk a művészt, nem adtunk koherens értelmezést, tudományos katalógus nem készült – emlékeznek vissza többen.
A kétezres években csak néhány visszhangtalan politikai gesztusra telt. 2007-ben a Magányos cédrust vittük a Római szerződés aláírásának 50. évfordulójához kapcsolódó kiállításra a Quirinale-palotába. Pécs 2010-es kulturális fővárosi címét felhasználva Csák Ferenc, Hiller István későbbi államtitkára igyekezett Csontváryt a legjelentősebb külföldi, különösen német múzeumokban bemutatni, de végül csak Isztambulba, a Pera Múzeumba vittek egy válogatást, a nagy képek nélkül, füzetnyi katalógussal.
| ||
Az utolsó kísérlet az volt, amikor a Szépművészeti Múzeum kincseiből rendezett kiállítást a londoni Royal Academy of Arts, és néhány magyar művel is kiegészíthettük az anyagot. Ezek egyike Csontváry Magányos cédrusa volt, ami az angolok teljes értetlenségével találkozott.
Szücs György, a Magyar Nemezi Galéria főigazgató-helyettese szerint megsértődünk, ha Csontváryt naiv festőnek nevezik, vagy ha csupán a német expresszionista Marianne Werefkin kelet-európai rokonát látják benne. „Ezekre a kérdésekre nem fogalmaztuk meg az őszinte válaszokat, s arra sem, hogy az utóbbi két évtizedben miért nem tettünk semmi érdemlegeset Csontváry nemzetközi kontextusba helyezéséért.” György Péter esztéta szerint arról van szó, hogy Csontváry besorolhatatlansága miatt a művészettörténész-szakma sem tud vele mit kezdeni, az avantgárd kutatóinak nem elég modern, a nemzetieknek nem elég nemzeti. Róka Enikő, a Fővárosi Képtár igazgatója szerint számtalan kérdés van Csontváry életművében, az életrajz tele van lyukakkal, szimbólumait alig-alig fejtettük meg, nincsenek válaszaink arra, miért épp azokat a balkáni, szentföldi helyszíneket festette meg, amiket megfestett.
Néhány kellemetlen kérdésre is választ kell adni, Csontváry mély nacionalizmusára, antiszemitizmusára, félműveltségére. Szóval munka volna bőven. György Péter szerint épp azért nem foglalkoznak a ma művészettörténészei Csontváryval, mert csak alaposan feltárt társadalomtörténeti kontextusban lehetne bemutatni.
Vannak ugyanakkor részeredmények, így a kilencvenes években kiadták a Csontváry-dokumentumokat, illetve nemrégiben megjelent Molnos Péter könyve, a Legendák fogságában, amely rámutatott arra, hogy a festő leghíresebb, balkáni témájú képeit valószínűleg nem eredeti helyszínen, hanem korabeli képeslapok alapján készítette. Kieselbach Tamás galerista szerint minden ország „megcsinálja” a maga kulturális hagyományait, felépíti saját művészetének brandjét, amelyet büszkén és jól kimunkált stratégiával tár a közönség elé. „Illene végre belefogni ebbe itthon is.”
Perneczky Géza művészettörténész szerint az egyik legelképesztőbb pazarlásunk az, hogy Csontváryt, akinek a legnagyobb európai mesterek között van a helye, annyira elhanyagoljuk. „Már évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna építeni Budapesten a Csontváry Múzeumot.” A festő maga is budapesti múzeumról ír végrendeletében. Egyébként a Múzeumi Negyed egy pontján felvetődött egy önálló múzeum, Zoboki Gábor pedig a Nemzeti Galériáról készített ellentervében külön megtervezte a Csontváry-képek helyét.
Egyelőre azonban be kell érnünk a Honvéd Főparancsnokság épületében hamarosan megnyíló kiállítással. Ahhoz viszont nem kellenek múzeumok és szakértők, nem akadály az üzleti terv vagy a kurátori koncepció hiánya, de akár a képek épségét is veszélyeztetik és a falakat is megbontják, hogy az államtitkár úr régi jó embere megvalósíthassa álmát. Részletek a friss Narancsban.
