„A Magyar Művészeti Akadémia s magam is, bizakodással várjuk azokat a látogatóezreket és -tízezreket, akik a művészetek megváltó szerepében bíznak inkább és nem a mindennapi utcai nihilizmusok vagy önimádó magánfilozófiák életben tartásának fontosságában. Kérem Önöket, hogy látogatások meditációiban nyissák ki szíveik ajtóit, hogy a művek mondanivalói az alkotók szándékai szerint találjanak igazi otthonaikra, mert ennek jött el rendelt ideje.” Ezt óhajtotta a kiállítás megnyitóján elmondott beszédében Fekete György az MMA honlapja szerint.
Az egyszerre nyájas és smirglis, ürmös borba és ecetbe áztatott szavak nyelvi kacifántja ellenére nagyjából értettem is, mi a vágy tárgya, szívem ajtajait kitártam: a pitvarokba befogadtam, s most a kamrákból kiárasztom, megváltódtam-e vajon a Nemzeti Szalon 209 kiállítójának majd 450 művét látva?
Nem.
Az épület megszállásának és a kiállítás kierőszakolásának története eléggé ismert ahhoz, hogy ne bíbelődjünk vele, szögezzünk csak le annyit, roppant igyekezet és láthatólag példátlan materiális „nagyvonalúság” segítette a kurátort (N. Mészáros Júliát) és a Műcsarnok alkalmazottait, hogy viszonylag rövid idő alatt összehozzák a hatalmas tárlatot és a vaskos katalógust, mely „A kortárs magyar művészetet, a progresszivitás fogalmát a radikálisan új művészeti invenciónál és az avantgárd expanziónál szélesebben értelmezi. A képzőművészet belső folyamatait meghatározó egyéni alkotói stratégiák innovatív mozzanataira koncentrál: a friss gondolatokat, újító ötleteket és eredeti kritikai reflexiókat megtestesítő művek speciális sajátosságait térképezi fel. (…) A bemutatott művek kiválasztásának főbb szempontjait az egyéni alkotási módszerek, az indirekt intellektuális teljesítmény, a művészi gondolkodás, nézőpont és látásmód egyedisége, a téma feldolgozásának kivételessége, a formai, technikai és anyaghasználati különlegesség, a technológiai újítás, az eltérő nyelvi minták vagy új nyelvhasználat, kétnyelvűség jelentette. A tárlat tudatosan törekszik arra, hogy összekapcsolja azokat a generációkat, amelyek tapasztalatai azonos irányba mutatnak. Nem a műalkotások egyéni jegyeiből kibontakozó közös vonásokat keresi, hanem a művészeti hagyományok folyamatosságát kívánja kitapintani a művészet mai formái nak változása mögött” – olvashatjuk a nem túl fitten megfogalmazott kurátori hitvallásban a bal oldali teremsor élén, s meg is békélhetnénk a sorsunkkal, hiszen nem keresztény-konzervatív, népnemzeti program íródott, hanem korszerű-semmilyen, éppen olyan, amit napjaink művészettörténészeinek bármelyike szívfájdalom nélkül megírhatna.
N. Mészáros Júlia a reménybeli kiállítókat levélben hívta meg; néhányuktól pontos adatokkal megjelölt művet-műveket várt (kitől egyet, mástól többet), és akadtak művészek, akik számára laufot, biankó csekket adott: az elmúlt tíz évben készült munkáikból maguk választhattak. Nem ismerjük a számokat, nem tudjuk, hány művész kapott felkérést, hány ilyet és hány olyat, s azt sem, mennyien utasították vissza a részvételt, és kikkel töltődtek fel az „üres helyek”, az azonban bizonyos, hogy az eljárás nem épp comme-il-faut. Amint az sem, hogy egyetértésre vagy tiltakozásra képtelen művészt is kiállítottak: nem hiszem, hogy Hantaï Simon szerepelni vágyott volna itt.
Persze a kiállítás a rengeteg tárgy révén összeállt, látható és nézhető, feszül az ív a nagyon jó művek (például Kovács Péter Rom-rajza) és a már-már meghatóan-szomorúan rossz munkák (ilyen Máthé Krisztiáné) között, mindenki találhat kedves kedvére valót vagy utálatos irritálót.
Ám a véletlen, a kiszámíthatatlanság lengi át és vonja rossz párába a tereket: nyilvánvalóan kalkulálhatatlan volt ezzel a szisztémával a művek száma, mérete (akad, akitől több mű vagy számtalan apró szegmensből álló, hatalmas sorozat, s akad, akitől egyetlen árva kép függeszkedik a falon vagy hever a padlaton), következésképpen kiismerhetetlenné váltak a tárlat eredeti koncepciójának belső arányai. A rendezés ezért is kiegyensúlyozatlan; indokolatlan műegyüttesek, aránytalan párosítások, kínos félreértések lepik meg a nézőt. Egyetlen példa: Bernát András alig több mint egy négyzetméteres képe eltörpül a mellé akasztott, legalább tíz négyzetméteres Kovács Attila-munka mellett, arról nem is beszélve, hogy a két mű teljesen indokolatlanul került egymás szomszédságába.
A koncepció ugyanis műfajok, társadalmi-pszichológiai és materiális fogalmak jelölte fejezetekre, szekciókra igyekezett bontani az anyagot, ám szeszélyesen, teljes következetlenséggel vágott rendet a művek között. Bernát a példa megint: festménye a Művészet és tudomány szekcióban virít, egy tökéletes félreértést illusztrálva, hiszen a képnek köze nincs a tudományhoz. Követhetetlen a szisztéma, a kategóriák hol tovább bomlanak kisebb egységekre (mulatságos címekkel-alcímekkel: Napok, hónapok, női világok; Mindennapi súrlódások, társadalmi lét), hol tautologikusan ismétlik magukat (ilyen a sokféle tájfejezet), s a nézőnek végül is az az érzése, hogy a rendező kínjában ide-oda taszigálta, így-úgy osztotta vagy szaporította a szekciókat, hogy aztán végre minden munka címkét kaphasson. Jó szerencse, semmi más…
Nem magyar, hanem nemzeti a szalon – ha jól számoltam, 15 szlovákiai, 11 romániai, 4 szerbiai és 12 Nyugat-Európában élő művész vesz részt a tárlaton. Könnyelműség lenne bármilyen következtetést levonni az arányokból, s az lenne, ha megpróbálnánk pró vagy kontra érvelni jelenlétükkel, valamint annak az összképre gyakorolt hatásával kapcsolatban, s eljutni bármiféle konzekvenciához. Itt vannak, jól vannak, a „gesztusérték” oda-vissza jelentős.
A kiállítást vaskos katalógus kíséri és örökíti át a jövőnek, de úgy is mondhatjuk: megkoronázza. Valóságos kudarc. Vereség. A kötet dokumentumként, adattárként – ami a katalógusok legfontosabb funkciója – használhatatlan, inkább valamiféle esszéisztikus, túlbonyolított emlékkönyv, kevéssé praktikus, fekvő formájával is ezt a benyomást erősíti. Nem szerepelnek benne a reprodukált művek adatai, nem találhatók meg benne a nem közölt, de bemutatott munkák címmel és persze adatokkal sem, mindenkitől egyetlen kép látható (akad olyan is, akitől épp nem a kiállításon szereplő).
A tanulmányokat Szegő György, N. Mészáros Júlia és Wehner Tibor írta, igen nagy, tekintélyelvű kultúrtörténeti és művészetszociológiai apparátussal megmagyarázva, hogy ez a szalon miért nem olyan, mint amilyennek a képzetével az ellendrukkerek hónapok óta riogatták a világot, s miért épp olyan viszont, mint minden más szalon (vagy biennále, esetleg országos tárlat). A szövegek valami rejtélyes okosság és tipográfiai innováció révén egymásba is indáznak, olykor montázsként működnek, s befogadnak idézeteket az 1957-es Tavaszi Tárlat dokumentumaiból is, de ami a legérthetetlenebb: Tóth Krisztina és Forgách András 2012-ben a Műcsarnokban eljátszott duettjét is beintarziázzák a dolgozatok közé. Követhetetlen.
Végül is: úgy érzem, a Nemzeti Szalon – s nem a művek! – 2015-ben a kettős-hármas árokásás és a „művelet” kínossága miatt érzett bűntudat, az intellektuális kompromisszumkészség felsebző példája.
Műcsarnok, nyitva július 19-éig
