Kiállítás
The Second (A másodperc / a második: időalapú művészet Hollandiából) - Kortárs Művészeti Múzeum
A péntek délutáni happeningen tízen ha lehettünk, pedig a rendezvény nyitott és ingyenes volt, hovatovább üdítőket is osztogattak. S míg a látogatóközönség amúgy is lankatag figyelmét még csak-csak megértjük (a szervezők nem verték éppen nagydobra az eseményt), addig a szakma és a honi kollégák úgyszólván teljes körű távolmaradását már nehezebb lenne megmagyarázni. Pedig a kiállítás jó, érdekes, izgalmas, néhol kifejezetten szellemes, leginkább modern technikákat felhasználó, termeket betöltő és legtöbbször a látogató egész valóját kívánó/bevonó interaktív mókák, némelyik bizony kifejezetten szórakoztató. Mi is kéne még?
Szerencsére a három, negyvenes éveiben járó holland művészt nem különösebben zavarta a családiasan szűk létszám, sőt kedélyesen fogadták azt is, amikor mondandójukat sorozatosan szakították meg az erősítőrendszer által könnyen befogott budai taxisdialógusok.
A joviális külső bohém belsőt takart az elsőként felszólaló Pieter Baan Müller esetében (amúgy sűrű életű férfi, aki igen kacskaringós utat tett meg vegyiüzem-alkalmazottól a holland képzőművészeti akadémiáig), aki alkotási módszeréről fabulált. Elmondása szerint a metódus "az agy kiürítéséből áll", ezt nem holmi kemény munkával, inkább az igen szimpatikus intenzív semmittevéssel éri el, a gyakorlatot egy napjának részletes ismertetésével szemléltette is (nagyjából: rengeteg alvás, evés, némi tévénézés); ráadásul mindez az indító teoretikai bevezető után történt. Ideaszerzési módszerében biztosan van valami, gyakorolják is szerte a világon, ám az itt bemutatott, három képernyős alkotása éppenséggel a tárlat egyik zsenge pillanata: hiába fejtette ki részletesen a lényegét, maradt merőben érdektelen.
Vele szemben Jaap De Jonge igen figyelemreméltó alkotásokat mutatott be; a grafikus tervezőnek induló, majd televíziós műsorokban hátramozdítási asszisztensként dolgozó, ám gyakran zenét is szerző művész mostanában holland köztereken, illetve közintézményekben (kórházakban, óvodákban) álló különös dolgokat készít, legtöbbjük érintést igénylő, hang- és fényhatásokra épülő szerkezet. Vetített képes kísérletezéseinek egy hátborzongatóbbikát videóról szemléltette: folyadékkal telt üvegekbe speciális technikával vetítette bele családtagjainak arcképeit, folyton változó méretekkel, így az üvegbörtönükből kitörni igyekvő arcok jócskán megdöbbentő látványa tárult a néző elé. ´rület, ha Lombroso látta volna, menten zaciba csapja a sezlont. Ezenkívül Japp egy nyolcszög alakú, rovarpreparátumok kiállításain használatos tárlóban elhelyezett 32 üveggömböt is, melyekbe ugyancsak jól belevetítette tanítványainak videoinstallációit, teremtvén ekként sajátos médiumot, minimum. A villódzó videomunkák egy része már-már tudatmódosító hatást ér el, és ez a tárlat számos egyéb installációjának esetében is így van. Hogy még egy példát említsünk: Steina Vasulka a háborgó tengerről rögzített Izlandon képeket, s ezeket íziben négy nagy, eléggé függőleges vászonra vetítette, erős hangeffektusok kíséretében. Bele is szédültünk, amire a helyünk is megvolt, ugye.
Látható még a decens Boris Gerrets, aki a videotechnikát igyekezett körbejárható szobrászati keretbe foglalni: az egymásra vetített állóképek egy földgömbszerű szerkezet forgatásával eredményeztek mozgó képsorokat. Legöregebb motorosként tekintett vissza úgy tíz-tizenöt évvel ezelőttre, amikor a videót és más interaktív technikákat használó alkotások még szégyenlősen rejteztek a tárlatok távoli sarkain; szerinte az efféle megítélés alig néhány éve változott meg, ám ma már a videoművészet szerepe megkérdőjelezhetetlen a képzőművészet és a világmindenség, valamint kedves főbérlője fejlődésének szempontjából.
Távlatok és célok tekintetében mindhárman egyetértettek: küzdeni kell, hogy alkotásaik ne pusztán a technikáról szóljanak, a mondanivaló ne vesszen el. Állításuk szerint a modern technológia számukra csak az eszköz, amit persze ismerniük kell jól, akárcsak más művészeknek a megformálandó anyagot. Mivel a (leginkább televízió-) képernyők funkcióját, kialakítását és működését túlzottan egysíkúnak, alkalmatlannak tartják, folyamatosan kísérleteznek a felhasználás bővítésével, árnyalásával. Vélik egyébként, hogy nem szerencsés dolog egy ilyen kiállítás, mert itt a válogatás a modern technológiák használatának jegyében történt, s az ilyesmi egészségtelenül izolál; ők hagyományos technikákkal készült szobrok, festmények mellett szeretnék látni műveiket, egyikük valami Mona Rizsát is említett.
Élveztük.
Greff András
A kiállítás november 14-ig tekinthető meg.
