Tortúra a Skanzenizén (Disznótoros hétvégék Szentendrén)

  • Irsai Olivér
  • 1999. október 13.

Képzőművészet

Azért még idejében szólunk. Jelen októberünk szerencsés hónap, megjelenésünkhöz képest is van még benne három hétvége, hogy a nemzeti ünnepről már ne is szóljunk, leginkább azért, mert a párkányi vásár egyik napjára esik, s e hír egy tor konkrét kihagyására buzdít, a három közül, ugye.
Azért még idejében szólunk. Jelen októberünk szerencsés hónap, megjelenésünkhöz képest is van még benne három hétvége, hogy a nemzeti ünnepről már ne is szóljunk, leginkább azért, mert a párkányi vásár egyik napjára esik, s e hír egy tor konkrét kihagyására buzdít, a három közül, ugye.

Disznótoros hétvégék a Szentendrei Szabadtéri Múzeum Öregpatak éttermében

Szóval az a helyzet, hogy a szentendrei skanzenben október hónap minden péntekről vasárnapig tartó hétvégéjén Gyuri bácsi nagyobb szabású disznóölést celebrál. A tájjellegű környezetbe telepített, vendégszeretetéről messze földön híres étterem, melynek bejárata fölött a Gyuri bácsi konyhája felirat áll, nyilván a vendégbarátság jegyében, kicsit előrehozva bár, de a skanzen téli álmához képest a huszonegyedik órában, disznóságokkal próbál kedveskedni.

Hogy mindehhez milyen befogadói magatartásmintát érdemes követni, az a majd egész napos aktus legsarkalatosabb kérdése lesz.

Induljunk ki az általánosságokból. Havas, téli hajnal, a gyerek a fejire szorítja a párnát, hogy bárcsak ne hallaná azt a keserves visítást, hogy bírjon megszökni, vagy legalább gyógyítsa meg valaki. A pálinka már megvolt, élelmesebbeknek kettő is, burleszkbe hajló helyzetekben a böllérrel már a detox felé száguld a mentő. A gyerek már túl van mindenen, könnyektől és koromtól maszatos arccal majszol farkat és fület, a világ hagymás vér fölött csámcsog igyekvőn. A többi líra: ujjroppanás a muffban, toporgó csizmák, amit mondjuk Matula néni a kolbászfűszerezés terén elővezetni bír, nos, a fél falu csodájára jár, a többieknek meg illik kostolót vinni.

A bőség ünnepe, akárhogy is.

Mindez napjaink őszi valójában úgy néz ki, hogy első az információ. Amihez elsősorban szájhagyomány, másodsorban a szentendrei HÉV-en mérsékelt gyakorisággal kitett hirdetések útján juthat a mozgékony halandó.

Az ígéret figyelemre méltó, valódi torra szólít.

Emlékeinket persze rögtön szükséges a lehetőségekhez igazítani. A skanzen maga például kilenckor nyit, ég veletek, fagyos hajnalok. Ugyanakkor ki az az elvetemült koleszterintorreádor, aki Pest környéki, kirándulás jellegű kulináriák miatt a korai kelés keserűségeit is vállalná? Ám az aktus, sajna, a nyitással esik egybe, egy felette figyelemreméltó jéghideg törköly képében, mit a már emlegetett hagymás vér és frissen sült tepertős pogácsa és számos miegyéb követne. Mit mond erre a tapasztalt férfi? Okosat.

Hétvégén nem kel hajnalban, aki polgár, csak ha bolgár. A tor két etapos. Kilenctől a töredékesen megidézett reggeli, kettőtől a teljesség ígéretével, hovatovább igényével fellépő ebéd. Úgyis csak arra érünk oda. Nem lenne ez másként akkor sem, ha Szentendrét mondjuk a Batthyány téri aluljáróban rendeznék be. Bikficek, a törkölyt akkor a végire kell hagyni, grappának, simán elrendezi belül a dolgokat.

Értő ember nyáron messze ívben kerüli a skanzent. Aki nem, az akár a lakásában is fogadhat keletnémet turistadesszantokat, balra a macska, jobbra a nagymama hullája látható, tervezte Johann Lucas von Hildebrandt.

A skanzen Öregpatak nevű étterme egész évben mindenféle meglepetésekben utazik. Vannak szatmári hónapok, de Gyuri bácsi, a jó nevű konyhakirály már Móricz Zsigmond születésnapi lakomáját is újraálmodta több ízben. Azon kell gondolkodnunk, hogy hétköznapokon lehetséges-e nála egy szokvány étlap, vínersniclivel, vagy ha már az irodalom szóba jött, valami más jó kajával. Bableves? Ha bejön a fentebb stíl önöknek is.

Na, mert a hétvégén úgy van, hogy aki ide betér, az disznótoros étlapot kap, s vethet keresztet a rántott sajtra. Az étlap, mondhatni, szűkszavú, még szép, disznóból palacsintát, ki hallott már olyat. Így tehát disznóságok szentendreinek közepes, Pest környékinek magas árfekvésben. Tételesen: orjaleves, sokadszor itt: hangyás vér, resztelt máj, toros káposzt s disznótoros tál, passz.

És itt a visszacsatolás a bőség ünnepéhez: a szűkséges rossz. A tál egyszemélyes, ezerkettőért megjárja. Hagymás tört krumpli és párolt káposzta, mindkettő hibátlan, sőt teli velük a normál méretű centrumtányér. A dús köret tetejibe kolbász, hurka (véres, májas), pecsenye (olyan bóti oldalas jellegű), oszt viszlát. Egyenként: kellemes összetételű, nem zsíros-mócsingos, ám némileg alulfűszerezett kolbász (cca. 8 dkg), zsemlés-véres, ugyanakkora és elfogadható, dús rizsű májas, fogjuk rá, alföldi szokás, az orjaleves (mi ugyancsak egy nagyobb darab oldalassal bizonyít, bár felőlem lehet rövidkaraj is, akár) után jól lehet lakni is véle, desszertnek hájas, lekvárral, rendben van, finom.

A felszolgálás gyors, távolságtartó, az étel valahol a langyos és a meleg között. A bor - bár meglehet, az utóbbi időben kicsinyt elkapattuk magunkat - fröccsnek fogyasztható, a sör, csapolt és Dreher, a pálesz király.

Összefoglalva: semmi gáz, olyan korai öröm az egész. De így is kell. Épeszű ember ilyenkor jár skanzent, közel a természet, eső szitál, a szél csak úgy rád szalad a Pilisről, jobbra Pismány, balra Izbég, a sárga variációit úgy harmincötig bírja számolni az ember, itt egy pék, amott egy mézeskalácssütő, andalgás az őszben, makkal álmodó holt disznók között, megéri, bár a skanzenbelépőt is muszáj leszurkolni mindehhez.

Irsai Olivér

Figyelmébe ajánljuk