2011 a német filmszakma gyászával kezdődött. Január 24-én, 61 éves korában Los Angelesben elhunyt Bernd Eichinger producer - a nagymogul. Egy megszállott filmes, aki nemzetközi szuperprodukciókat valósított meg, és hollywoodi léptékű német filmeket csinált. Mániákus filmművész volt, nem érte be a producerek üzletemberi és szervezői szerepkörével, beleszólt a forgatókönyvbe, a szereposztásba és a vágásba is. Némelyik rendezőnek nyilván az agyára ment, de aki vele dolgozott, annak biztosak voltak az esélyei a nemzetközi porondon.
Együtt indult Wendersszel, 75-ben együtt forgatták a Téves mozdulatot. 1981-ben mutatta be a Christiane F. - Wir Kinder vom Bahnhof Zoo c. filmet (r.: Uli Edel), ez hozta meg az áttörést. A nyugat-berlini drogos lány történetét 4,7 millióan nézték meg a mozikban, s ezzel a háború utáni Németország máig legsikeresebb filmje lett. S jöttek sorra a nyolcvanas és kilencvenes évek nagy nemzetközi sikerei: a Végtelen történet, A rózsa neve, Az utolsó kijárat Brooklyn felé és a Kísértetház - nagyregényekből és bestsellerekből forgatott nagyszabású filmek. Néha túlzottan nagyszabásúak is voltak ezek a vállalkozások. Mindazonáltal a kétezres évek elejére Eichinger a német film visszaszerzett nemzetközi tekintélyének egyik legfőbb előmozdítója. A Hontalanul Afrikában 2001-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. A bukás három évvel később világszerte majdnem 100 millió dolláros bevételt hozott, majd 2006-ban ismét két irodalmi bestseller következett: az Elemi részecskék és A parfüm, s végül, néhány éve a RAF történetének nagyszabású feldolgozása, A Baader-Meinhof csoport.
Eichinger volt az egyik legenergikusabb szorgalmazója a Német Filmakadémia megalakításának, mely végül 2003-ban jött létre, s gyorsan döntő szakmai platformmá lett. Az akadémia díjátadó ünnepségéről "Bernd" gyakran ment haza üres kézzel, s ezt kellőképp zokon is vette. Mígnem tavaly áprilisban a Lola gálán átvehette az akadémia tiszteletdíját - ez a "békéltető díj" lett a búcsúdíja is.
A Berlinale a Das Mädchen Rosemarie c. rendezésével emlékezik Eichingerre.
2010
Tavaly összesen 126 millió mozijegyet vettek a németek, azonban az összes nézőnek csak 16,8 százaléka fizetett be német filmre, eszerint a hazai filmek nézettsége felére csökkent az előző évhez képest. 189 új német film startolt tavaly a mozikban, de egynek sem sikerült elérnie a lélektani határnak számító kétmilliós nézőszámot. A Friendship! c. váratlanul nagy sikerű buddy movie-nak 1,5 millió nézője volt, 1,4 millióan látták az Erich Kästner regényéből készült Az állatok konferenciája c. 3D-s animációs filmet, és 1,1 millióan a Resident Evil: Afterlife című, koprodukcióban készült 3D-s sci-fit (szintén Eichinger volt az egyik producere). Ha megengedők vagyunk, ide sorolhatjuk még Fatih Akin Soul Kitchenjét is (kritikánk: Görög saláta, Magyar Narancs, 2010. okt. 28.), amely 2009. dec. 24-én startolt, és azóta majdnem 1,3 millióan látták. Az igazi nyertes azonban Til Schweiger Zweiohrküken c. szerelmes vígjátéka (mozistart 2009. dec. 3.), amelyért viszont 4,2 millió német néző rajong. Mindevvel szemben az egyik legkülönlegesebb és legerőteljesebb családi drámának, Az idegennek, mely tavaly sok más kitüntetés mellett elnyerte az Európai Parlament filmdíját, a Lux-díjat, csak 103 ezer nézője volt.
A Szemtől szemben a bűnnel c. tízrészes berlini oroszmaffia-eposz egyes fejezeteire, melyeket az ARD közszolgálati tv-adó péntekenként késő este sugárzott tavaly ősszel, átlagosan 2 millióan voltak kíváncsiak. Lehetett volna több nézője is, ha nem olyankor vetítik, amikor a 20 és 40 közötti korosztály általában házon kívül mulat. Dominik Graf filmje jó néhány televíziós díjat zsebelt be, a kritikusok ünnepelték, a Dróthoz és a Maffiózókhoz hasonlították. És noha néhány részlet kissé klisészerűre sikerült (az ukrán falu idillje, a keresztapa nagymonológja a záróepizódban), a tíz rész elég időt ad arra, hogy igazán közelről mutassák be mind a "jó", mind a "rossz" fiúkat, és ez a közelség, az egyedi arcok és sorsok sokszínűsége a lendületesen haladó és következetesen építkező cselekmény mellett a sorozatot igazi filmes nagyregénnyé emeli.
A zsánerfilmek
Visszatérve Eichingerre, az ő filmjei közönségfilmek voltak, mindig világos volt, miről szól a történet, és mi a műfaja. Az idő megváltoztat c. tavalyi produkciója például, amit (mint oly sok korábbi nagy filmjét) Uli Edel rendezett a német rapperrel, Bushidóval a főszerepben, egyértelműen a 8 mérföld c. Eminem-életrajz német kópiája. Kár, hogy Bushido jóval kevésbé izgalmas figura, mint Eminem, és színészi tehetségéből még arra sem igazán futotta, hogy eljátssza önmagát. De a filmre így is félmillióan voltak kíváncsiak.
Több hasonló kísérlet futott tavaly a német mozikban, melyek amerikai zsánerfilmek majmolásával próbálkoztak: 650 ezren látták Philipp Stölzl Goethe! c. filmjét, mely az Amadeus mintájára rocksztárként ábrázolja a német költőóriást - mondván, hogy a vicces, szórakoztató filmnek talán sikerül egy új generációval is megkedveltetnie a 18. századi nemzeti ikont. Dennis Gansel Mi vagyunk az éjszaka című, a Twilightra hajazó vámpíros sztorija mindenáron meg akar felelni a műfaji követelményeknek, ám ennél többre nem is telik tőle.
Van viszont egy műfaj, amiben a németek verhetetlenek voltak tavaly: jobbnál jobb krimikkel rukkoltak elő. A már említett maffia-tévésorozat mellett a "Berliner Schule" (lásd még: Áll és néz, Magyar Narancs, 2008. márc. 6.) két kiválósága, Benjamin Heisenberg (A bankrabló) és Thomas Arslan (Árnyékban) küldött egy-egy magányos elkövetőt a mozikba. Mindkét film az irányzatra jellemző sallangmentes, szikár stílusban közvetít elfojtott energiákat, s már az első tíz percben egyértelmű: a hősök nem azért magányosak, mert ilyen-olyan bűnöket követtek el és kívül rekedtek a társadalmon, hanem azért, mert mindannyian azok vagyunk eleve.
Titkos tippünk tehát a fesztivál idei kínálatából (Fórum szekció) a Berlini Iskolához tartozó rendezők: Dominik Graf, Christian Petzold és Christoph Hochhäusler közös krimiprojektje. Nevezettek 2006-ban hosszú e-mailekben cseréltek gondolatokat és vitatkoztak a német film helyzetéről, az irányzatok problémáiról, a zsánerfilmek szükségességéről. Két évvel később úgy döntöttek, hogy "közös alkotással" folytatják az elmélkedést. Az eredmény: Dreileben címmel fogtak össze három különálló filmet, melyek ugyanazt a történetet, egy elítélt bűnöző szökését mesélik el - három különböző stílusban, három különböző szemszögből, háromszor 90 percben.
Emellett mindenki megnyugodhat, Berlinben az idei fesztivál sem múlhat el a három kötelező "nagy" téma nélkül: lesznek nácik, lesznek RAF-terroristák, és lesznek bevándorló török családok is. Wolfgang Murnberger Legjobb ellenségem c. filmjében (osztrák-luxemburgi koprodukció) sokak kedvence, Moritz Bleibtreu zsidó lágerfogoly, aki egy furcsa véletlen következtében "szerepet" cserélhet az SS-nél szolgáló ifjúkori barátjával. Andres Veiel, a neves dokumentumfilmes idén első játékfilmjével - Ki, ha nem mi - rukkol elő, melyben a hatvanas évek elejétől kezdve rajzolja meg a RAF megalakulásához vezető korszak és a későbbi terroristák portréját - Bernward Vespert August Diehl (Becstelen brigantyk) alakítja. S szintén 1964-ben kezdődik az "egymillió-egyedik" török bevándorlóról szóló, 45 évet felölelő családtörténet, Yasemin Samdereli rendezőnő alkotása, az Almanya - Willkommen in Deutschland.
A nagy öregek és a 3D
Versenyen kívül lesz látható a két "őskövület", Wim Wenders és Werner Herzog 3D-s dokumentumfilmje. Herzog Cave of forgotten dreams címmel kalauzol a dél-franciaországi Chauvet-barlangba, hogy megmutassa azokat a több mint 30 ezer éve született barlangrajzokat, amiket eddig csak kutatók láthattak. Nehéz elképzelni, hogy a 3D-s kép hogyan érvényesül a kétdimenziós barlangrajzok bemutatásakor, annál is inkább, mert a szűk barlangokba csak kevés lámpát vihetett be a stáb, viszont a 3D-s felvételek sokkal több fényt igényelnének, mint a normáltechnika.
Az igazi 3D-s nagy dobás inkább Wenders Pina c. filmje, mely a 2009 nyarán elhunyt koreográfusnak és táncosnőnek, Pina Bauschnak állít emléket. Bár a rendező már húsz éve készült rá, hogy forgasson egy Bausch-filmet, csak a 3D-s technika áttörésekor érezte úgy, hogy érdemes belevágnia.
A fesztivált 10-én este a Coen fivérek A félszemű c. westernje nyitotta meg, a filmről írott kritikánk a 49. oldalon.
