Sikerekben és kudarcokban gazdag tizenhárom évet tudhat a Világzenei Vásár, a WOrld Music EXpo, a WOMEX maga mögött. 1996-ban néhány héttel a kezdete előtt le kellett fújni, mert a szervezői nem tudtak a koppenhágai helyi erőkkel megegyezni, 1997-ben Marseille-ben anyagi csőddel zárult, két év múlva pedig a fesztiválszervezőket tömörítő Európai Világzenei Fesztiválok Fóruma két táborra szakadt, s az egyik egy "kevésbé vásári" ellenvásár szervezésébe kezdett. (Ez azóta már kifújt.) Tavaly "szimplán" a hangosítás és a koncertek általános szintje volt pocsék, olyannyira, hogy a nyár elején komoly aggodalmat keltett: fordul a kocka, és idén kevesebben jönnek, mint tavaly. De nem. Bármiféle történeti krízissel szemben egyelőre makacsul és kőkeményen növekszik a vásárra látogatók - úgy a regisztráltak, mint a standot bérlők - száma, évről évre mintegy tíz százalékkal. Október 24-e és 28-a között több mint kétezer-nyolcszázan regisztráltatták magukat Sevillában.
Egy kis szorongásra persze mindig adódik alapos ok. A koncertszervezők életét - az idei konferenciák tanúsága szerint - például a schengeni térségen kívül eső országokból meghívandó zenekarok egyre macerásabb vízumügyei keserítik meg, nem beszélve a muzulmánok iránti tartós hatósági gyanakvásról. Ez ellen tüntetett a vásárt nyitó ünnepélyes koncert, a Quawwali-Flamenco project, a pakisztáni Faiz Ali Faiz, illetve a spanyol Duquende és Chicuelo együtteseinek fúziójával. Mindkét társaság csúcsminőséget képvisel, s amiként Faiz Ali Faiz a mágikus Nusrat Fateh Ali Khan rangjára emelkedett, Duquende immár az isteni El Camarón de la Isla nagyságrendjével mérhető, továbbá mindkét műfaj közös ázsiai gyökérzettel bír, de ez igazán a legkevesebb. Kiállni most azért kellett, hogy oldódjon a nyugati és az iszlám kultúra közötti távolságtartás.
Persze a lemezkiadók élete sem könnyűÉ Az ez évi WOMEX-katalógus "vezércikkét" a WOMEX-igazgató Gerald Seligman - anno a Hemisphere kiadó alapítója - írta. Arról, többek közt, hogy tíz évvel ezelőtt a legvadabb tudományos-fantasztikus isten sem gondolta volna, hogy a digitális robbanás milyen következményekkel jár majd a zeneiparban. Azóta a tizedére csökkent az eladott Hemisphere-CD-k száma, de úgy egyáltalán, a nagyobb boltokban a videojátékok és a DVD-k mögött a sarkokba szorultak a CD-k, a kisebbek pedig már lehúzták a redőnyt.
Ne essék félreértés, Seligman és társai nem a siránkozós fajtából valók. Csak jelezték: most azt a korszakot éljük, aminek nem látni a végkifejletét. A letöltésekből pillanatnyilag - egy nem kimondottan kommersz produkció esetében - nem csorog be annyi, amennyi a felvétel és a jogdíjak költségeihez kell. Ugyanakkor nagyon közelinek tetszik, hogy túl az interneten: az autókban és a lakásokban, a pokolban és a mennyben egyetlen szolid gombnyomással elérhetővé váljon minden muzsika.
Én ebben nem vagyok otthon, szóval nem akarnék belefolyni, de az elmondható: lemezkiadóba alig-alig botlottam a WOMEX-en. Aki meg ott volt, mint a húszéves Piranha - melynek tulajdonosa a WOMEX tulajdonosa is -, az letöltésre árult tizenkét jubileumi válogatást. De olyan társasággal is találkoztam, amelyik megint bakelitben nyomul.
Ennyit az iparról.
A vásár másik ünnepélyes koncertje a 2007-es WOMEX-díj átvételéhez kötődött, s ezt a belizei Andy Palacio (és producere, Ivan Duran) adta-kapta. Abszolút kiérdemelten. Palacio Wátina című lemezétől (június 14-én) e hasábokon már elájultunk: "tetőtől talpig gyönyör" - írtuk, melyben "a maga mélységében együtt szerethető a nyugat-afrikai, a latin és a karibi tánczene".
A két "kiemelt" koncert között (három nap alatt öt helyszínen) további ötven produkcióba szagolhatott bele, aki képes volt folyamatosan rohanni. Nekem úgy húszra futotta, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végre többek is nyomot hagytak bennem.
Az albániai Fanfara Tirana azzal már eleve, hogy a Balkánon "kötelező" Bregovic-Kusturica-körök nélkül is pompásan boldogult. Mindent tudott, amit egy magára valamit adó rezesbandának kell: tüzet, táncot, virtuozitást, múltat és jövendőt, megtoldva egy sokat látott, szenvedélyes-veterán énekessel. A mexikói Mono Blanco ugyancsak a maga "ártatlan" természetességével hatott, mintha egyenesen A hét mesterlövész mögül léptek volna ki, úgy festettek forrásban tartott fandangóikkal.
A mali Mamani Keita és a francia Nicolas Repac a felvezetés szerint a XXI. századba próbálta paszszintani a mali hagyományt, de nem sikerült nekik. Pedig Mamani hangja tényleg rendkívüli, nagy kár, hogy nem vette észre: mögötte a gitár és az elektronika egy nagy rakás kamu.
Afrikából sokkal izgalmasabbnak tűntek azok a fiúk, akik az apjuk nyomában járnak, vagy abból léptek ki. Mindenekelőtt a nigériai Sean Kuti. Sean 1997-ben elhunyt apja, Fela Kuti Egypt 80 nevű zenekarát szervezte újra, és úgy is szólaltatja meg, mintha a nyolcvanas évek mélyén járnánk, mégsem tűnik utánérzésnek ez a szellemidézés. Sőt. (Fela másik fia, Femi szintén őrzi az afrobeatlángot, de közben a maga útját járja. Sean más eset: ő tiszta Fela. A zenéje is. Ellenállhatatlan.) Aztán itt volt a tavaly elhunyt Ali Farka Touré fia, Vieux Farka Touré is. Mali blueszal, naná, de Vieux azt is érzékeltette, meddig terjed a "követési távolság", s azon túl magával ragadta a rock 'n' roll.
Hál' istennek, megkapták a magukét azok is, akik inkább az érzékenyebb-intimebb érintésekre vevők. A cseh Tara Fukitól. Két csellista-énekes lány, amint melankolikusan szárnyal, műfajokon túl, határokon túl, túl az óperencián, csodásan és szívszorítóan, mint a mesében. Azokat pedig, akik az "őrület" igazában hisznek, végül a finn Alamaailman Vasarat (magyarul: az Alvilág kalapácsai) "intézték el". Õk két csellóval, dobbal, billentyűvel és fúvós hangszerekkel taroltak, minden idők legbrutálisabb etnodzsesszpunkját produkálva. Padló és megvilágosodás, éppen ahogy a költő mondta: "Õrült az, aki mindenét elvesztette, csak az eszét nem."
Ennél nem tudnám felemelőbben zárni.
Sevilla, október 24-28.
