"Festőnek lenni 24 órás szolgálat"

Vojnich Erzsébet festőművész

  • Váradi Júlia
  • 2007. október 18.

Képzőművészet

Az idei Aegon Művészeti díjas költő, Rakovszky Zsuzsa a társdíjra Vojnich Erzsébet festőművészt jelölte. A festőművész 21 önálló kiállítással, számos díjjal a háta mögött ma a legismertebb magyar kortárs festők közé tartozik, akinek alkotásai azonban nem sorolhatók egyetlen irányzathoz sem.

Magyar Narancs: Valahányszor megnyitja valaki egy-egy újabb kiállítását, a szövegben biztos, hogy szerepel a titokzatosság, a rejtély, az ismeretlen, a súly, a mélység és a kozmikus kifejezés. Festés közben tudatosan épít ezekre a fogalmakra?

 

Vojnich Erzsébet: Semmiféle tudatos cél nem mozgat munka közben. Egy-egy kép létrejötte hosszú folyamat, amiben kevés a racionális elem. Amikor a vászon előtt állok, nem tudom előre pontosan, hogy mi felé megyek. Egyet tudok csak, hogy ha találok valamit - egy számomra érdekes fotót vagy egy kapualjat, vagy bármit -, ami fölkelti az érdeklődésemet, akkor abból elindulok. De hogy pontosan merre, milyen irányba, azt nem tudom megmondani.

MN: Ezek szerint a saját maga számára is rejtélyt jelent?

VE: Bizonyos fokig igen. Annyiban, amennyiben a vászon előtt állva folyamatosan párbeszédet folytatok a készülő képpel. Újabb és újabb kérdések fogalmazódnak meg, amelyekre nekem magamnak kell megadnom a válaszokat. Persze nem valamilyen verbális belső beszélgetésről van szó, ennél jóval egyszerűbb a dolog. Például teszek egy mozdulatot az ecsettel, és azt látom, hogy ami történt, az nem jó. Akkor magától értődő, hogy azt ki kell javítanom.

MN: Hogy jobban értsem, olyasmit érez ilyenkor, mintha hamis hang kerülne egy dallamba?

VE: Egészen pontosan. Ezért is mondom, hogy magától értődik az, ami nem jó a képen. Szembeötlik. Nincs mese. Például sok esetben előfordul, hogy fölrakok egy képet a vászonra, és egyszer csak azt veszem észre, hogy olyan locsi-fecsi lett.

MN: Ez mit jelent?

VE: Hogy túl sok minden van rajta. Többet akar elmondani annál, mint amennyit elbír. Túl sok a tárgy, túl sok az eseményÉ nem elég lényegre törő.

MN: Esemény? De hiszen én a Vojnich-képeken még soha nem láttam eseményt! Szobabelsők, udvarok, lépcsők, üres, elhagyott csarnokok, vízmedencék láthatók rajtuk. De esemény, az nincs.

VE: Nem úgy értem, hogy mi történik a képen, hanem épp a túl sok kérdés-feleletről beszélek. Hogy lépcső is van meg ajtó is meg falikút is. Szóval amikor már zsúfoltnak érzem. Akkor elkezdem leszedni a föltett dolgokat - ez se kell, az se kell -, egészen addig, amíg teljesen letisztul a mondanivaló. Akkor megnyugszom, és úgy érzem, na, ez már jó.

MN: Mindenféle belemagyarázási szándék nélkül - most, hogy alaposan végignéztem az interneten látható összes munkáját, és amit még találtam -, azt vettem észre, hogy valamennyin felfedezhető egy leggyakrabban befelé vagy inkább lefelé tartó irány. Erre persze a lépcsők adják a legmegfoghatóbb hátteret, de ilyenek az utcarészletek is, vagy a csarnokok, a szobák stb. Mintha állandóan valamit keresne, amit nem tud, mert nem tudhat megtalálni. Túlmagyarázom?

VE: Azért olyan is van, hogy a fentről lefelé vagy a kintről befelé iránya megfordul, és fölfelé vagy kifelé tart. Attól függ, hogy a néző vagy a készítő honnan szemlélődik. Ami ennek a filozófiáját illeti, ha van neki, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy láttam egyszer egy filmet, már nem emlékszem a címére, csak azt tudom, hogy Jean Gabin játszotta benne a nagypapát, aki időnként odahívta magához az unokáját, és azt mondta neki: na gyere, fiam, elmondom neked az élet értelmét. Mindannyiszor valami közbejött. Így aztán soha nem tudhattuk meg, mi az élet értelme. Ahogy nem is lehet megmondani. Ezt a visszatérő jelenetsort zseniálisnak tartottam, hiszen mindannyian így vagyunk ezzel, hogy mindig keressük, de sohase tudjuk meg, és végül közbejön a halálÉ

MN: Megjelölhető-e az a pillanat vagy időpont, amióta nagyjából úgy látja a világot, ahogy azt a ma egyre szélesebb körben ismerhető Vojnich-festmények tükrözik?

VE: Azt, hogy egy-egy tértéma, amellyel foglalkozom, sokkal fennköltebb, totalitáriusabb gondolatot tartalmaz, mint a puszta látványa, tehát hogy csak ürügyül szolgál valaminek a kifejezéséhez, arra régóta ráéreztem.

MN: Mikor kezdett el egyáltalán profi módon rajzolni?

VE: Talán amikor a Kisképző előtt Tölg-Molnár Zoltán volt a rajztanárom, aki egyébként akkor még egészen fiatal fiú volt, és akinek rengeteget köszönhetek, mert nagyon fontos dolgokat tőle tanultam meg. Azután a gimnázium befejezésekor engem nagyon gyorsan sikerült lebeszélni arról, hogy a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezzem, mert azt mondták a szaktanárok, hogy oda csak a legtehetségesebbeket veszik fel. Ezért aztán a könnyebb utat választva az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára jelentkeztem, ahova persze elsőre nem vettek fel, mert még mintázni sem tudtam.

MN: De ha már gimnazistakorában festőnek készült, hogyhogy mégis sikerült lebeszélni a képzőművészetiről?

VE: Mert azt gondoltam, hogy festőnek lenni túl nagy felelősség. Hogy a keramikus az legfeljebb kevésbé szép bögréket készít, de ha egy festő rosszat fest, az rettenetes dologÉ Nem tudom, miért gondoltam én akkor ezt a hülyeséget, de túl nagy feladatnak tűnt, azt képzeltem, hogy egy festőnek olyan különleges képességekkel kell rendelkeznie, amelyektől én nagyon-nagyon távol állok. Az impresszionistákat meg az utánuk jövőket imádtam akkoriban, Seurat, Sisley, Van Gogh volt a kedvencem, akikről tudni lehetett, hogy nagyon különös életet éltek. Azt is gondoltam, hogy én az ilyesmire alkalmatlan vagyok. Így aztán elmentem egy évre dolgozni a tévébe kellékesnek, és a következő évben, már a felvételi alatt egyszer csak megvilágosodtam, és egyértelműen tudtam, hogy nekem festő szakra kell jelentkeznem a képzőre. Hogy mi történt velem közben, azt nem tudom. A lényeg az, hogy a következő évben elsőre fölvettek, és festő szakos lettem.

MN: Azt tudom, hogy Gerzson Pál volt a mestere, és azt is hallottam, hogy enyhén szólva nem pendültek egy húron. Ez pontosan mit jelentett?

VE: Nem voltam a szája íze szerint való tanítvány. Ez azt jelentette, hogy nem tartoztam a követői közé, amit a mesterek általában nem szoktak jó néven venni. Én ugyan nem érzékeltem kezdetben, hogy neki nem tetszik, amit én csinálok, csak azt vettem észre, hogy félévben hármast kaptam. Nem nagyon értettem, mert közben úgy tűnt, nincs baja velem. De a következő félév végén megint közepesre értékelt. És ez így ment. Nagyon elkeserített, de Klimó Károly, aki ugyancsak ott tanított, megnyugtatott, hogy nem kell ezzel törődni, meglátom, hosszú távon én fogok nyerni. Ráadásul az sem baj - mondta -, ha az ember megtanulja, hogy a világ körülötte nem esik hasra attól, hogy ő létezik. Ez a tudat sokszor segített. Harmadévesen kezdtem el valami olyasmit, ami máig elvezetett. Az volt a feladat, hogy a műteremben ülő modellt fessük le. Én pedig megfestettem a hatalmas műtermet, és jelentéktelen kis figurákat komponáltam bele. Sokkal fontosabbnak találtam a műteremben látható tárgyakat, a téri elemeket és a fényt. Ebből aztán lassan egyre karakteresebb dolgok keletkeztek, amelyek színeikben is eltértek a többiekétől.

MN: Már akkor is a szürkék, feketék domináltak?

VE: És a halvány rózsaszínek. Ezáltal aztán az az öt-hat kép, amikkel az év végén előálltam, nagyon egyívásúak lettek. Számomra is meglepő volt, milyen egységes és karakteres, amit csináltam. Ekkortájt történt egy vicces dolog, amikor a Fiatal Művészek Stúdiójába jelentkező főiskolások munkáit a stúdió vezetősége nézte végig, hogy csak azt a néhány embert vegyék fel, akiket ők jónak tartanak. Negyed-ötödévesekkel együtt állították ki az egész Gerzson-osztály munkáit. Amikor bejött a bizottság a mi műtermünkbe, az egyik bíráló az én képeimet tartotta a legméltóbbnak a felvételhez. A többiek húzódoztak, hogy de hiszen még csak harmadéves... ' pedig azt kérdezte tőlük, hogy nem az-e a cél, hogy a legjobbakat válogassuk be, hanem hogy a legidősebbeket? De a bizottság hajthatatlan maradt. Jó, hát ha ilyen gyáva alakok vagytok, és benneteket nem a minőség érdekel, akkor én nem veszek részt a bizottságban a továbbiakban - mondta -, majd kiment, és bevágta az ajtót. ' ma a férjem, úgy hívják, hogy Szüts Miklós.

MN: Jelen volt, amikor ez a hangos párbeszéd lezajlott?

VE: Á, dehogy. Csak később hallottam. 't pedig csak néhány év múlva ismertem meg.

MN: Ide tartozik, hogy a magyar kortárs festők között háromról tudunk, akik a művészi felfogásukat, a térhez, a tárgyakhoz való viszonyukat tekintve, és főleg azt, hogy élőlények nélküli tereket ábrázolnak, nagyon hasonlítanak egymásra. Váli Dezsőről, Szüts Miklósról és Vojnich Erzsébetről azt szokták mondani, hogy rokon művészek. Ez zavarja, vagy éppenséggel jónak találja?

VE: Is-is. Bizonyos szempontból jó. Az ember úgy érezheti, hogy nem egyedül áll a világban, és hogy talán nem teljesen abnormális, amit csinál, mert hiszen még van másik két ember, aki hozzá hasonlóan gondolkodik. Az is előnynek tűnik, hogy a művészettörténészek számára ez bizonyul a percepció egyetlen módjának, mert így már látnak valamilyen irányt, ahová besorolhatnak bennünket. Egyenként ugyanis nem lehet bennünket betuszkolni egyetlen irányzatba sem. Így legalább megtalálják bennünk az összekötő kapcsokat, a líraiságra, a redukált színekre, a térelemekre tudnak hivatkozni mindhármunk esetében. Ugyanakkor hosszú ideig nagyon idegesített, hogy senki nem volt képes egyetlen mondatot sem kimondani arról, amit csinálok, anélkül, hogy a másik két nevet ne említette volna. És ugyanígy van ez, ha hármunk közül bárkiről van szó. Pedig azt gondolom, hogy azért mégsem a hasonlóság a legfontosabb a munkáinkban.

MN: Jól látom, hogy azzal, ami hármukban közös, az utóbbi időben kezdenek divatot teremteni?

VE: Tényleg? Én ezt nem érzékeltem. Legalábbis nem tudok róla, hogy trendivé válna az, amit csinálunk. Kétségtelen, hogy a fiatalok között látok olyanokat, akik valami hasonlóval próbálkoznak, de azt azért nem hiszem, hogy ez már divat is lenne, bár az is lehet, hogy nem figyelek elég jól.

MN: Ha ma azt mondom, hogy Vojnich Erzsébet, egyre többen tudják, kiről van szó. Igaz, hogy ehhez jó néhány évnek el kellett telnie, számos kiállításon meg kellett mutatkoznia?

VE: Én a nagyobb nyilvánosságban még mindig nem érzem magam ismert festőnek. Talán ez az Aegon-díj valamelyest segít abban, hogy tudjanak rólam. De ami a trendiséget illeti, azért attól nagyon-nagyon messze vagyunk mind a hárman. Ha például egy magyar kortárs képzőművészeti kiállítást rendeztek bárhol a világon, nem fordult elő, hogy Szüts Miklós-, Váli Dezső- vagy Vojnich-munkákat meghívtak volna. Mi nem tartoztunk és még mindig nem tartozunk bele abba a magyar kánonba, amelyet a kiállítási kurátorok elfogadnak. Ennek pedig szerintem az az oka, amire már utaltam, hogy nem vagyunk besorolhatók semmilyen irányzatba. Nem lehet hozzánk elméleteket kötni, ahogyan sok mai magyar művész alkotásaihoz. Pedig ez ma szinte kötelezőnek látszik. Ha az ember az interneten keresgél, azt látja, hogy a fiatal magyar művészek többsége eleve gondoskodik arról, hogy elméletet gyártson a saját munkáihoz. Így aztán van mit leírni a kiadandó katalógusokba, és könnyebb elszámolni a kiválasztási szempontokkal egy-egy külföldi meghívás esetén. Mi pedig nem gyártunk semmiféle ideológiát amellé, amit csinálunk.

MN: A képeit főleg fotográfiák alapján festi, ahogyan egyébként Szüts Miklós is. Ez hogyan történik, egymásnak is fotóznak?

VE: Nagyon ritkán előfordul, hogy Miklós lefotóz nekem valamit, mert pontosan tudja, hogy az engem érdekelni fog. De azért többnyire mindenki saját magának készíti a fényképeket. Egyszer Váli Dezső is küldött nekem egy fotót, mert meg volt győződve, hogy ez pontosan olyan, ami engem érdekel. De sajnos én azt a képet nem tudtam használni, mert nem olyan volt a fény rajta, vagy valamiképpen más volt a hangulata, már nem tudom. Elég sok szempontnak kell megfelelnie annak a fotográfiának, amelyből el tudok indulni.

MN: Mindig ott van a gép a zsebében?

VE: Persze. Festőnek lenni 24 órás szolgálat. Volt már olyan, hogy valahová együtt mentünk Miklóssal. Útközben beszélgettünk, de én megláttam valamit, amit azonnal le akartam fotózni. Mondtam neki, hogy várjon egy pillanatot, de ő nem hallotta, én megálltam, és nyomkodni kezdtem a gombot. Közben Miklós ment tovább, és csak néhány méter múlva vette észre, hogy már nem nekem beszél, csak saját magának.

MN: Az mivel magyarázható, hogy soha, egyetlen képén sem látni élőlényt?

VE: Pontosan nem fogok tudni válaszolni a kérdésre, mert ez sem tudatos döntés következménye. Azt gondolom, hogy az ember hiánya a képeimen talán többet jelenthet, mintha ott lenne. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy azokat a tereket és a bennük látható tárgyakat, elemeket emberi kéz alkotta. Ilyen módon tehát jelen van az ember a képeimen.

MN: Többször is járt Délkelet-Ázsiában, és egyre több olyan képet fest, amely a távol-keleti kultúrára utal. A mostani tekercsképei is ennek a vonzalomnak köszönhetőek?

VE: Egy idő óta eléggé belebolondultam a távol-keleti kultúrába, bár van sok olyan eleme, ami nagyon távol áll tőlem. Ugyanakkor bizonyos témákat, anyagokat és technikát be tudtam emelni a munkáimba. Legutóbb végre sikerült egyesítenem azt a régi - gyakorlatias - vágyamat, hogy olyan képeket fessek, amelyeket könnyű szállítani, és közben a kínai, a tibeti, az ázsiai hatások is felkerülhettek a vásznaimra. Ezekből nyílt a legutóbbi kiállításom a Ráday Galériában, augusztusban.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!