Varga Mátyás atya költő, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője és egyben az apátság kulturális igazgatója két évvel ezelőtt kezdte el a fesztivált a helyhez méltó tartalommal szervezni - kultúrák és kultuszok között közvetít, oly módon, hogy nem fordítja el arcát a kortárs kísérletek elől. A fesztivál fő profilja a kortárs komolyzene. A 2004-ben még csak öt koncertből álló rendezvény 2005-re már jelentős találkozóvá bővült, ahová meghívták Szofia Gubajdulinát, a tatár származású zeneszerzőt, a kortárs zene egyik "csillagát".
A kultúrák találkozásán túl a 2006-os, háromnapos fesztivál célja talán a turizmus fellendítése is volt, és így komoly reklámköltséget mozgósított. Ehhez képest kicsit kevesen voltunk az első napon, de a program ismeretében ez végül is nem meglepő. Az idei kiemelt meghívott Salvatore Sciarrino (1947), akit eddig csak az ínyencek ismertek Magyarországon. Műveit ezúttal Mozarttal állították párba, ami - noha az osztrák zseni Sciarrino számára valóban komoly inspirációs forrás - olykor kissé furcsa zenei helyzeteket teremtett.
Zenei helyzetek pedig bőven akadtak, hiszen délelőtt 11-től éjjel egyig folyamatosan hangversenyeket hallgattunk - kissé túlzásnak éreztem ezt az ipari mennyiséget. Sciarrino művészete csendből, neszekből és az emberi test hangjaiból alkotott posztmodern konceptművészet. Sokszor áthangszereléssel alkot új műveket, például Mozartokat "fest" át. Több mint kétszáz alkotásából tizenhatot mutattak be, melyek között akadnak súlyos, narrációt is használó művek, mint például a Le voci sottovetro, melyben Tasso leveleit olvassák fel, vagy olyan könnyed, ám meditatív darabok, mint az Autoritratto nella notte. Ez utóbbi a szombat esti, Bazilikában tartott nagykoncert csúcsa volt. Utána Mozart g-moll szimfóniáját (K. 550) adták elő - ebben talán a szponzorok jelenléte is közrejátszott.
Határozottan megkönnyebbült az ember a Muzsikás éjféli koncertjén, amelyen az együttes kesergők és siratók témáira csodálatos, negyven-ötven perces űrutazást játszott. A komolyzenei csiszoltság után lélekemelő volt olyanokat hallgatni, akik nyersen, ám utánozhatatlan érzéssel húzták. A képzőművészetet idén Lovas Ilona videoinstallációja és Sárkány Kata művei képviselték. Jómagam nem találtam igazán érdekesnek egyiket sem - Lovas Ilona videója a beharangozó szerint "meditáció tárgyává" teszi az emberi létet, de az úszó bóják képe inkább elcsépelt közhely, mint transzcendens kapu. Sárkány Kata fura kinövésekkel rendelkező szobrai sem tudták lekötni az érdeklődésemet. Témája, Villon és Jeanne d'Arc kapcsolata pedig kissé izzadságszagú, még akkor is, ha a tájékoztató szöveg indoklása szerint az alakok megidézése a "Vezet-e út át a sötétségen?" kérdést exponálná.
A fesztivál legérdekesebb résztvevői Eiko és Koma - a New Yorkban élő japán pár Amerikában igazi sztár, az American Dance Festival életműdíjasai. Magyarországon, ha lehet, még kevésbé ismertek, mint Sciarrino, noha New Yorkban állítólag iszonyú nagy nevek. Itt tartottak workshopot is fiatal magyar táncosoknak. Bármekkora tisztelet övezze őket, a két művész a világ legnagyobb bohóca. A velük készült beszélgetés spontán performansszá fajult, még ha (vagy éppen azért, mert) a fordítás igencsak gyenge volt is (ez a Sciarrino-beszélgetés során roppant kínos helyzeteket teremtett).
Eiko és Koma butó alapú koreográfiái általában természeti környezetben játszódnak. Pannonhalmán két korábbi munkájukat, az Offering és a Tree Song című alkotásokat mutatták be Hudi László színházi tanácsadó és Csejdy Réka szervezésének köszönhetően. A föld, a fa, a tűz és a meditatív mozgás jellemző stílusjegyeik. Kissé patetikusak - állóképeik zenei háttere gyakran operaária. A butó technikáját és spirituális üzenetét (a belső mozgást) "felgyorsítva" használják: lassúak, de nem elég lassúak.
Az Offering a veszteség felett érzett bánat, a "gyászmunka" rituális játéka. A földhányáson játszódó alkotás során Eiko és Koma hullafehérre festett testtel szinte belevész a földbe. Test és táj, bőr és föld filozófiai összeolvadását láthatjuk, Heidegger bizonyára tapsolna örömében. Az utolsó kép a legszebb: Koma nyilakkal keríti körbe Eikót, aki lassan feláll, kihúzza a nyilakat - de csak azért, hogy összerogyjon a végén. A hullafehér testfestés a Tree Song című előadásban is megmaradt, itt azonban inkább a földé volt a főszerep. Eiko egyszerűen beágyazza magát a földbe, míg Koma bundaszerű jelmezében egy fa tövében rongycsomóként fekszik. Műveik tisztasága és a két művész gyerekes vidámsága sokáig melengető élmény marad.
Az Arcus Temporum pici fesztivál, ahol azonban megtanuljuk szeretni a fákat, elfeledett spirituális kérdéseken merengünk, megbecsüljük a pannonhalmi diákok határozott szolgálatkészségét, és örömködünk, hogy milyen szép is, ha az egyház megnyitja kapuit a kortárs művészetek előtt.
Pannonhalma, augusztus 25-27.
