Ebben az alsó-sziléziai városban fejlesztették tökélyre a földalatti konspirációt, itt sikerült kialakítani a legműködőképesebb szamizdat nyomdahálózatot, és itt szervezték meg a leglátványosabb tömegdemonstrációkat is. Mégis mi lehetett e mögött a politikai aktivizmus mögött? Miért pont Wrocław vált az aktív ellenzéki tevékenység és a kulturális ellenállás központjává a nyolcvanas években? Erről is szól az a kiállítás, amelyet Vadnyugat. Az avantgárd Wrocław története címmel rendeztek meg a budapesti Ludwig Múzeumban.
Becsomagolt bőröndökkel élni
Wrocław történetét szorosan meghatározta a fekvése. A város az évszázados német–lengyel–cseh rivalizálás határmezsgyéjén helyezkedik el, ám közel fél évezreden keresztül megőrizte függetlenségét. Csak 1741-ben, a porosz–osztrák örökösödési háború után került porosz fennhatóság alá, majd a 19. század végén, a császárság kikiáltásával vált a Német Császárság részévé. A város protestáns többségű, de multikulturális jellegű volt. Ebben az időszakban rohamos gazdasági fejlődést produkált, ekkor vált a régióban, sőt Európában is jelentős tudományos és kulturális központtá. Ugyanakkor a város politikai öntudata is ekkor alakult ki: Bismarck harca a szociáldemokrácia ellen csak megerősítette a városban éppen ekkor megnövekedett számú munkásságot, de a katolikusok elleni Kulturkampf is csak az ellenállást növelte.
Wrocław az I. világháború után is Németország része maradt, de új tényezőként a várostól 50 kilométerre megjelent az új, független Lengyelország. Ebben az időszakban a lengyel állam nem igazán érdeklődött Alsó-Szilézia fővárosa iránt, inkább Felső-Sziléziában próbáltak a bányászat szempontjából fontos területeket megszerezni, valamint Teschen-Cieszyn városáért folytattak fegyveres küzdelmet a csehekkel. Wrocław a két háború között német többségű volt, ahol a világgazdasági válság hatására 1932-ben a náci párt a szavazatok 43 százalékát szerezte meg, később Hitler a „leghűségesebb város” címmel is kitüntette. A II. világháború alatt sokáig elkerülte a harcokat, csak 1945 nyarán, a Vörös Hadsereg támadásakor vált jelentős – szimbolikus – helyszínné. A nácik ostromvárossá (Festung Breslau) nyilvánították, és a Hitlerjugend, illetve az SS május 6-ig védte a várost, amely végül majdnem teljesen elpusztult. A harcokban kilencvenezer civil halt meg.
A háború után a romváros Lengyelország részévé vált, a német lakosság elpusztult, elmenekült, vagy kitelepítették. Helyükre főképpen Lengyelország középső részéről és a Szovjetunióhoz csatolt keleti területekről (Lvovból és környékéről) telepítettek új lakosokat, akiknek semmilyen kulturális kötődésük nem volt a városhoz. Igaz, nem is nagyon kellett a régi Wrocławval megismerkedniük, mivel az már nem létezett. Az új társadalom lengyel többségű és katolikus lett, a német helyett az egykori lvovi, vagyis lembergi értelmiség vette át a vezető szerepet.
A város sokáig romokban állt, egyes részeit csak a rendszerváltás után építették újjá. Lakosai nem érezték magukénak új lakhelyüket, sokan évtizedeken át becsomagolt bőröndökkel éltek. Másfelől az új Wrocław sokszínű város lett. Az ország minden szegletéből érkeztek ide eltérő kultúrájú emberek. Ráadásul nem változott a település periferiális helyzete sem. Talán ezért alakulhatott ki az a sajátos értelmiségi-művészi miliő, amely – távol a központtól, a kommunista párt „háta mögött” – sajátos mikrovilágot alakított ki magának már a 60-as években. E kultúra pedig a szabadságot és a függetlenséget hirdette. Ekkor érkezett a városba Jerzy Grotowski, a Laboratórium Színház alapítója, illetve Jerzy Ludwiński kritikus és gondolkodó, akinek vezetésével Wrocław a 70-es évek végéig a lengyel neoavantgárd fővárosává nőtte ki magát, majd a hadiállapot bevezetése után a rendszerellenes művészet és az ellenkultúra egyik fellegvára lett.
Lengyelországban soha nem volt olyan szigorúan kötelező jellegű a szocialista realizmus, mint a szovjet tömb más országaiban, s a sztálinizmus végével már az absztrakt művészet, a szürrealizmus és a dzsessz dominált a fiatal művészek alkotásaiban. Olyannyira, hogy 1960-ban külön párthatározatban kellett a kérdéssel foglalkozni, és korlátozták az absztrakt kiállítások számát, megpróbálták a szocreált mesterségesen előtérbe tolni. Wrocław példája bizonyítja, hogy nem sikerült. 1970 decemberében – miközben a Tengermelléken a hatalom a munkásokat lövette – megrendezték a Konceptuális művészet c. kiállítást, amely bemutatta az előző évtizedben bejárt utat a tárgyi alapú művészettől a konceptualizmusig. A Ludwig Múzeum kiállítása bőséges betekintést nyújt ebbe a művészi miliőbe.
Polski és reggae
Milyen is volt az a Wrocław, amely húsz évvel a pusztító háború után immár lengyel, de kommunista fennhatóság alatt élt? Milyen háttere volt a 80-as évek ellenkultúrájának, a Narancsos Alternatívának? Miből nőtt ki a rendszert kifigurázó, sokszor groteszk, humoros világ? Hogyan lehet túlélni egy ilyen városban egy ilyen rendszert?
Romos épületek hátsó udvarain, háborús törmelékek között áll két fiatal. Az egyik kezében mikrofon, a másikéban elektromos gitár. Napszemüveg, farmernadrág, bőrdzseki, bakancs, cigaretta, a háttérben egy Polski Fiat. Az énekesnek nincs hangja, nem is akarja, hogy legyen, a gitáros nem tud zenélni. Az amúgy is túl kispolgári, túl mainstream lenne. Reggaet játszanak. Talán nem véletlen, hiszen ez a műfaj a világ más tájain is kemény társadalomkritikát tartalmazott.
A koncertjeik is inkább valamiféle performanszra emlékeztetnek. Nem feltétlenül azzal az igénnyel lépnek fel, hogy zenei szórakozást nyújtsanak a nézők számára, inkább a meghökkentés a cél, kizökkenteni a résztvevőket a komfortzónájukból, hogy észrevegyék, hol élnek. Ez a város nem kellemes hely. Mindenütt a háború nyomai, foghíjas utcák, óriási üres telkek. Senki sincs otthon, mindenki idegen – ugyanakkor ez az érzés össze is köti, oda is köti a lakóit. Ebből ered az a képzet, hogy nincs hatalom felettük, és ha van is, nem kell vele foglalkozni. Mit tud még elvenni tőlük, amikor az otthonukat már elvette, jövőt pedig nemigen ígér?
A művészet minden formája ezt a tartalmat jeleníti meg. A 80-as évek legendás wrocławi zenekara, a Kormorany koncertjeit nem a művelődési házban, hanem az utcán, egy templom pincéjében, az uszodában, vagy alkalmi kiállítótermekben szervezi, ha pedig véletlenül mégis egy rendes klubban kell fellépniük, akkora füstöt csinálnak, hogy a rendőrségnek félbe kell szakítani a koncertet. A lényeg a meghökkentés és a komolytalanság. Úgy tűnik, hogy semmit sem vesznek komolyan, pedig itt minden véresen komoly. A világ kinevetése a legkomolyabb dolog.
A kiállítás külön ugyan nem foglalkozik a Narancsos Alternatívával, de mindenképpen érdemes megemlíteni, mint a 80-as évek egyik legjellegzetesebb performer-csoportját. Akciókat takart, mint a bemutatott happeningek, művészeti alkotások. A Waldemar Frydrych „Őrnagy” képzőművész vezette közösség szerint a rendszert úgy kell felbosszantani, hogy az ne tudjon rá válaszolni, leblokkoljon, tanácstalanná váljon, s mindenki számára világos legyen a kritika. Amikor az állambiztonság átfesti az ellenzék falfirkáit, az ellenzék a foltra bohócot fest. Az első a tézis, a második az antitézis, végül a bohóc a szintézis. Nincs rá több válasz.
Arcod mögött üszkös romok
A képzőművészeti alkotásokon a művész önarcképe mögött egy leégett erdő a háttérben; az elpusztult múlt. Az ipari fejlődés elleni tiltakozás ez egyrészt, másfelől a wrocławi társadalom önképe; az üszkös romokra épített új világ. Ez a művészet csak a saját társadalmi-történeti kontextusában érthető meg. Persze még abban sem teljesen. Hiszen a nézőpontok változnak. „Az én nézőpontom más, mint a tied” – hirdeti Lech Mrożek művészete. Valóban. Ha te ülsz, én pedig állok, akkor nem ugyanazt látjuk, még ha egyfelé tekintünk is. E felfogás kiterjeszthető a történelemre is. A 80-as évek társadalmi ellenállása egészen másképpen tekintett a lengyel valóságra, mint az ország vezetői. Akár utóbbiak is feltehették volna azt a kérdést, amit a Kormorany zenekar énekese az 1989-es első félszabad választási kampányban szervezett utcai happeningjén: „Miért vagytok ilyen szomorúak? Ne legyetek ilyen szomorúak!” És nem értették, hogy miért szomorúak az emberek.
Wrocław bizonyos értelemben valóban a vadnyugatot testesítette meg ekkoriban. A konspiratív módon működő Harcoló Szolidaritás tagjainak nem volt legális munkahelyük, üldözte őket az állambiztonság és a rendőrség, a lakosság egy jelentős része pedig aktívan segítette őket a rejtőzködésben és a hatalom elleni akciók előkészítésében. Egyesek évekig éltek teljes konspirációban, ha valaki lebukott, mások vették át a helyét. A harcot folytatni kellett a teljes függetlenség kivívásáig. Wrocław a politikai aktivizmus, az ellenzéki művészet, vagyis a politikai és a kulturális ellenállás szimbóluma. Ebbe a rendkívül érdekes világba nyújt betekintést a Ludwig Múzeum kiállítása.
Ma Alsó-Szilézia központja virágzó tudományos, kulturális, üzleti központ, 2016-ban Európa Kulturális Fővárosa. Évente turisták milliói özönlenek ide. Ez a város legyőzte a múltját, s talán soha nem élt meg olyan prosperitást, mint az elmúlt évtizedben. Ehhez pedig valóban kellett a szabadság és a függetlenség. A történelmet azonban nem szabad elfelejteni, ahogy azt sem, hogy ellenzéki aktivisták és művészek százai teremtették meg a független Wrocław és a független Lengyelország alapjait.
A kiállítás november 27-ig látogatható
