A képzőművészet-elmélet – nem hivatalosan: kurátor – szakos hallgatók néhány éve meglehetősen szabadon találhatják ki, mi legyen a diplomamunkájuk. A végzősök általában kiállítást rendeznek, de csináltak már filmet, máskor pedig az egyetemen rendezett eseménnyel, közösségi projekttel zárták le tanulmányaikat. Most színházzal: Dohy Anna, Kollár Dalma Eszter, Magyar Milán és Szörényi Péter úgy döntött, hogy témavezetőjük, Mélyi József művészettörténész közreműködésével és a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóival közösen dokumentumszínházi előadást készítenek, mégpedig egyetemista elődeik 1945 és 63 közötti diplomázásáról.
A hallgatók az egyetem történetével akartak foglalkozni, s olyan alapanyagot kerestek, ami előadható és megfelel annak az alapvetésnek is, hogy a munka során az intézmény levéltári anyagait használják fel. Ez nem is volt olyan könnyű – állítja Mélyi. „Többször közbe kellett lépnem, hogy hozzájussanak a dokumentumokhoz. Nem tisztázott a felhasználhatóságuk, főleg személyiségi jogok miatt, hisz sokan élnek még az érintettek közül.”
A Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak az 50-es és 60-as években azt is prezentálniuk kellett, hogy készen állnak a szocialista társadalom művészi feladatainak megoldására; diplomavédéseiken számot adtak arról is, hogyan tükrözték eddigi műveik a valóságot, és jelezték, mennyire érzik erkölcsi és művészi kötelességüknek, hogy a népről és a népnek alkossanak. A nyilvános diplomavédést 1950-ben vezették be itthon, afféle szocialista vívmányként. „Örömmel és szeretettel üdvözlöm megjelent vendégeinket, a tanári kart és hallgatóinkat. Kérem, hogy a diplomamunkák megvitatásában vegyenek részt minél intenzívebb hozzászólásokkal. A tanári kar és az ifjúság okulni akar az objektív bírálatokból, hogy minél jobban meg tudjuk közelíteni az elénk tűzött célt: a szocialista-realista képzőművészetet” – idézi a színlap Bortnyik Sándor főigazgató 1952-es köszöntőjét.
Az Elfogadásra javaslom bemutatója idén tavasszal volt, de most újra eljátszották a Forradalom előtt – A Képzőművészeti Főiskola 1945–1956 között című kiállítás kísérőrendezvényeként. A Tragédia 3 vagy 4 felvonásban alcímű művészettörténeti dokumentumszínház az egyetem épületének három helyszínén játszódott. „Vonulós” dramaturgiája kontextusteremtő bevezetéssel, úgymond sajtótájékoztatóval kezdődött egy előadótérben, majd a kiállítás terében, a Barcsay teremben mutatták be a nyilvános védések korszakát. Itt védte meg diplomamunkáját Bíró Iván és Bódi Ferencné, vagyis az őket alakító színészek. „Természetesen tisztában voltam azzal, már a legelején, hogy nem elég a külső jegyek megfigyelése ahhoz, hogy Lenint, ezt az igazán óriási egyéniséget hitelesen tudjam megjeleníteni” – mondta védése során Bíró, akinek Lenin című szobrát a bírálóbizottság egyhangúlag javasolta elfogadásra. „Három éve, hogy fejlődő társadalmunk fejlődő embereinek soraiban feltűnt a rendőrnők nyugodt, biztos, kedves egyenruhás alakja. A megszokás, a maradi előítélet sokáig ellentmondást látott gyenge nőiségük és felelősségteljes munkavállalásuk férfierőt is próbára tevő súlya között. Az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy itt is – mint az életnek a nők számára eddig elzárt többi területén – kiválóan megállják helyüket. A rendőrleány alakjában tehát erőteljes, magabiztos dolgozó embert akartam ábrázolni” – fejtette ki Bódi Ferencné. A Forgalomirányító rendőrnő című szobor erényeit és hibáit felsorakoztató kisebb vita után végül Bódiné műve is elfogadásra talált.
Az 1956/1957-es tanévtől már nem tartottak nyilvános diplomamunka-bírálatot. Számos olyan alkotás született ugyanis a főiskola falai között, amit a kulturális vezetés nem tartott tanácsosnak nyilvánosság elé tárni. A bírálóbizottság zárt ajtók mögött döntött, az indoklásról a hallgatók nem értesültek. Az előadás a Dávid-térben folytatódott, ahol ’56-ban négy diákot agyonlőttek. Hallottuk, hogyan ítéltek a döntnökök Gyémánt László és Maurer Dóra munkáiról. Gyémánt Béke karnevál című képét a főiskolán terjedő szürrealista áramlatról folytatott vita után végül elfogadták. „Tehetséges, de az egész főiskolát penetrálja, a hallgatókat destruálja” – szólt a jellemzés, az egyik munkáját pedig egyenesen haláldemonstrációnak bélyegezték; mégis úgy látták, hogy messze mutató problémákat is felvet.
Maurer Dóra viszont nem kapott diplomát, rézkarcait politikai utasításra elvetették. Bár volt, aki úgy vélekedett, „önálló stílusával ki fogja vívni a maga helyét a magyar grafikában”, mégsem védhette meg senki. „Már nem tudom, ki szólt, talán folyosói infókból tudtam meg, hogy nem kaptam diplomát, kihirdetésre nem emlékszem. Mindössze meglepődtem – emlékezett vissza kérdésünkre Maurer Dóra. – Aztán hivatott egyenként a három részt vevő tanár. Ék Sándor emlékeztetett: ő már korán megmondta, hogy zsákutcában járok. Kádár György felajánlotta, hogy megveszi az összes rézkarcomat, mind a 9 darabot, de minthogy abban az időben teljesen idegen gondolat volt pénzt adni a művészetért, visszautasítottam. Aztán felajánlotta, hogy vesz nekem valamit, amire szükségem van. Bernáth Aurél nagy komolyan az Andrássy út szemközti oldalán lévő Lukács cukrászdába hívott, tortát rendelt nekem, és közölte, hogy velem justizmord történt, és ha bármikor szükségem lenne valamire, forduljak hozzá. Aztán ment tovább az élet, a diploma hiányában semmiféle hátrány nem ért, még büszke is voltam a megkülönböztetettségemre.” Maurer 1978 és 1990 között meghívott tanár volt az Iparművészeti Egyetemen, 90-től a festőosztály vezető docense a Képzőn. Soha senki nem kérte a diplomáját. 2002-ben DLA-szigorlatot tett, megvédte Fényelvtan című könyvét mint disszertációt, bemutatta friss művei egyikét mint mestermunkát, és a hajdani, elutasított rézkarcaival lediplomázott. A Pécsi Tudományegyetemen habilitált, majd professzor lett a Képzőn. És mellesleg a kortárs képzőművészet nemzetközi hírű klasszikusa.
„Nagyon sokarcú volt 1945 és 1963 között a Képző. Megvolt az intézmény hivatalos arca, amibe Lenin-képek, vonalas művek, akadémikus alkotások fértek bele – ezek jelezték, hogy szigorú oktatás folyik. Viszont ezzel együtt menedék is volt sok ember számára, mert nem volt akkora prés alatt, mint más egyetemek, főiskolák, nem is irányult rá akkora figyelem, nem kellett, hogy annyira vonalas pártemberek legyenek az oktatók” – meséli Mélyi József. Elsősorban minőségi oktatói voltak a főiskolának, sokakat meg is róttak „polgári” irányultságuk miatt. Ék Sándornál vonalasabbat persze keresve sem lehetett találni, de az elbeszélések szerint nagyon rendes ember volt. Bernáth Aurél nem volt a párt híve, de jól manőverezett, meghajlott sok minden előtt; a látványelvű festészet volt fontos neki, nem az, hogy vörös csillag legyen a képen. Az intézmény óvta a tehetségeket; kevés diákot rúgtak ki vagy tanácsoltak el.
Mélyi szerint a dilemmák ma is hasonlóak. Sok fiatal alkotónak el kell döntenie, hogy közösségi projekteket szervez ingyen, a piactól elvágva, vagy tetszetős képeket fest és akár be is futhat. „Néha ugyanolyan csapdahelyzetekbe kerülnek ma az emberek, mint egykor. Nagyon mások ezek a helyzetek, de alapmintázatukban és tragédiájukban van sok minden, ami tanulságként szolgál. Azzal függ össze mindez, van-e valamilyen jövőkép, amit a politika vagy maga a művészet kínálni tud. A döntési helyzetek, a választási lehetőségek alapszinten nagyon hasonlók. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában várod ki, hogy esetleg éhen halj, vagy Nagy Boglárka leszel” – utal Mélyi a sajtóban sokat szereplő festőre, Habony Árpád állítólagos barátnőjére. Nagy Boglárka műveire hirtelen olyan nagy lett a kereslet, hogy lapunk megjelenésének előestéjén a Sotheby’s árverezi el az egyik képét – több világnagyság, köztük Maurer Dóra műveivel együtt.
A Forradalom előtt című kiállítás december 4-ig látható az egyetem aulájában.
