„Bementem az oroszlán barlangjába”

Maurer Dóra festőművész, grafikus

A Műértőben 2011-től megjelenő, a kortárs művészeti élet meghatározó szereplőiről megjelentetett listában az intézményvezetők, galeristák, műgyűjtők után minden esetben az első művész a rangsorban. Idén a Tate Galleryben lesz egyéni kiállítása. 1956-ról, munkásőrökről, autóstoppolásról és arról beszélgettünk, hogy miért nem lett végül erdész.

Magyar Narancs: 2017-ben te lettél a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke. Mit jelent ez pontosan?

Maurer Dóra: Csak egy arc kell. Jó volt erre Jancsó Miklós vagy Makk Károly is. De igazából senki sem vállalta el, csak én. Egyszerű reprezentációs feladat; az más kérdés, hogy úgy, mint az elődeim, én sem megyek el sehová.

MN: 2007-ben lettél professor emeritus a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Ott, ahol 1961-ben nem kaptad meg a diplomádat.

MD: Igen, de végül 2003-ban sikerült lediplomáznom; egyszerre tettem le a DLA-t és a doktorit. Levizsgáztam németből meg angolból; így már lehettem egyetemi tanár. A DLA-t a fotogramról írt könyvemmel (2001) tudtam le. A diplomához bevittem az 1976-ban írt Rézkarc, rézmetszet című könyvemet meg a régi munkáimat. A bizottságban fiatalok ültek, mondták is, hogy tanárnő, hiszen mi ebből tanultunk! 1961-ben egyébként nem csak én nem kaptam diplomát; kicsit el is szomorított, hogy nem én voltam a kivétel. A tizennyolc végzősből tizenkettőt elutasítottak.

MN: A munkád nem volt elég szocialista?

MD: Az én esetemben nyilván erről is szó volt. A szürnaturalistának tartott festőket Bernáth Aurél valahogy átpréselte a vizsgán. Mivel engem is a Csernust utánzók körébe soroltak, így a tanárok javaslata ellenére az állami hivatalnok megvétózta a döntést.

MN: Miért lettél képzőművész?

MD: Korábban gondoltam másra is, erdész akartam lenni, vonzott a mezőgazdaság is, meg történész is akartam lenni; utóbbit nagyon megszerettem, főleg az összefüggések megtalálása miatt. De mivel a kisképzőbe jártam, először a főiskolára felvételiztem, s elsőre fel is vettek.

MN: S hogy kerültél a grafika szakra?

MD: Az első évben alapképzés volt. Később Major János beszélt rá, hogy menjek a grafikára, mert ott mindent lehet csinálni. A munkamódszer is nagyon vonzó volt: nem egyből csinálsz valamit, hanem szépen, alaposan kidolgozod. Sok időbe telik, és lehet mindenfélével kísérletezni.

MN: Volt a családodban művész?

MD: A papám katonatiszt volt; az első világháborúban mint kartográfus és geodéta működött. Korán nyugdíjazták, mert csúnya megjegyzéseket tett Horthyra. Utána a térképészeti intézetnél helyezkedett el, ami szintén hadiintézmény volt. Mint térképrajzoló például a Révai lexikonba készített térképeket. Ezenkívül otthon is rajzolt, s ezek megmaradtak. Korán meghalt, még a születésem előtt, mert a világháborúban gyomorfekélyt kapott. A rajzait később sokat nézegettem. Sok szecessziós vonalrajza volt; csak bámultam, hogyan lehet ilyet csinálni. De ott maradt egy kredenc, amit ő tervezett, s ami még illatos volt a politúrtól, benne különféle cuccokkal. Volt ott simító achát, kaparószerszámok meg kínai tus, amit vízzel kellett dörzsölni. Csomó vonzó dolog.

MN: Németül hogyan tanultál meg?

MD: Mint a nevem is mutatja, ezt hoztam a családdal, bár szinte alig beszéltek németül. Gyerekkoromban a Vöröskereszttel kikerültem kétszer Svájcba, egyszer meg Dániába. Körü­löttem mindenki németül beszélt – igaz, hogy svájci dialektusban –, így meg kellett tanulnom. Nagyon sokat olvastam, a némettudásom elsősorban az olvasásból származik. Ezért néha elég viccesen fejezem ki magam. Svájcban az oktatás hasonló volt a magyaréhoz: poroszos. Dánia különösen érdekes volt, mert ott az egész nap az enyém volt, csak az étkezésekkor kellett megjelennem.

MN: Családoknál helyeztek el titeket?

MD: Igen. Az első alkalommal egy olyan házaspárnál laktam, akik nagyon szerettek volna gyereket, ezért minden évben fogadtak gye­rekeket. Később aztán magukhoz is vettek egy csecsemő ikerpárt. A dánok már idősek voltak, felnőtt gyerekekkel. Az iskola egy mező­­gaz­dasági lánynevelő intézet volt, ahol színdarabokat adtak elő, sokat tornáztak, meg volt istálló is.

MN: Volt a külföldi élményeknek később hatása?

MD: Amikor hazajöttem, akkor vezették be az iskolában az alkotmánytant kicsiknek. Mondták, hogy mit kell tudni, én meg állandóan jelentkeztem, hogy hát ez nem így van!
A mamámat is behívatták, hogy baj lesz ebből. És lett is, mert az igazgató – ha jól emlékszem, egy Vörös Hajnal nevű nő – nem továbbította a kisképzős jelentkezési lapjaimat. Csak a szerencsének köszönhető, hogy mégis bejutottam.

MN: 1956-ra hogyan emlékszel?

MD: Az előkészületekről nem tudtam semmit. De a műegyetemisták vonulásában már benne voltunk. Lelkes voltam; sokan voltunk, énekeltünk, az emberek meg integettek az ablakokból. A Bem térnél már a kaszárnyából is kilógtak a katonák. Garas Dezsőtől kezdve mindenki ott volt, Sinkovits tartott beszédet. Átmentünk a Parlamenthez. Besötétedett, és meggyújtottuk az újságokat, jött Nagy Imre, erre kifütyültük. Hazamentem, és reggelre megtudtam, hogy itt a forradalom. A Parlament előtti lövöldözés után egy barátnőmmel elmentünk a Honvédkórházba sebesülteket ápolni. Másfél napig voltam ott, először magyar embereket ápoltam, aztán orosz katonákat. Jöttek oroszul tudó lányok is, akik vitatkoztak a még jó állapotban lévő orosz katonákkal. Elindultunk haza, és az Árpád hídon szembejött egy tank, becélozva minket az ágyúval; elég gyorsan elfutottunk. Hazaérve anyám azt mondta, most már nem mehetek sehová. Így csak a rádiót tudtam hallgatni; Kádár beszédétől szabályosan rázott a düh.

MN: Bárkit a környezetedben ért megtorlás?

MD: Az unokatestvérem, aki katona volt, meghalt. Nem harcolt, éppen menekült a kaszárnyából, amikor az oroszok lelőtték. Amikor 1957. március végén az iskolában megindult az oktatás, elvitték az egyik osztálytársamat, mert hasonlított a neve egy keresett személyéhez. Ék Sándor intézkedett, és kiengedték a tagot.

MN: 2017-ben a Képzőművészeti Egyetemen nagy kiállítást rendeztek az 1957 és 1981 között készült grafikai munkáidból. Meglepett, hogy voltak köztük a Képcsarnok Vállalatnak készített művek is. Hogyhogy?

MD: Amikor befejeztem a főiskolát, automatikusan beléptettek a Képzőművészeti Alapba; ez volt a munkahelyed, ami igazoltatásnál nagyon jól jött. Az első megbízásom az volt, hogy ki kellett mennem a Múzeum utcába, és le kellett rajzolni egy ház homlokzatát levelezőlap méretben, amiért fizettek is. Egyre-másra kaptam a megbízásokat, és tetszett nekik, mert látszott, hogy élvezetből csinálom. És tényleg élveztem, mert olyan dolgokat próbálhattam ki, amiket a saját felelősségemre nem tettem volna.

MN: Általában a képcsarnokos képeknek nagyon vegyes a megítélése. Te mit gondolsz erről?

MD: Természetesnek vettem. Mesterember vagyok, ez az én szakmám. Ha kapok egy megbízást, miért húzzam az orromat? Hogy elmenjek Rudabányára, hogy beszéljek a főmérnökkel – ez jó volt. Tatabányára is kaptam megbízást – munkásőrt rajzoltam. Tatabánya is érdekelt, ráadásul mikor találkoztam volna egy munkásőrrel? Kíváncsi voltam. Nem mellesleg, ő is ember. Milyen lehet? Bementem az oroszlán barlangjába, és kijöttem épen és egészségesen. Örömmel csináltam, egy percig nem volt kellemetlen. És mindenhová autóstoppal jártam. Sopronba menet például egy szürke Pobjeda vett fel, benne két smasszerrel – de odaértem.

MN: 1963-ban Olaszországba utaztál. Miért?

MD: Vágyból. Meg akkor kaptam először útlevelet. Először meglátogattam a svájci nevelőszüleimet, és együtt lementünk Olaszországba. Lementünk egészen Tarquiniáig, s ott három hétig unatkoztam a kempingben. Persze sokat olvastam; olyan könyveket, amiket Magyarországon nem adtak ki. Ők hazamentek, én meg maradtam Rómában. Egy idős nőnél laktam albérletben, akivel egy ágyban aludtunk. Ha úgy vesszük, a civilizált élet szempontjából negatív élmény volt, de minden másban viszont nagyon jó. Elmentem Bázelbe, Bécsbe is, a Modern Művészeti Múzeumba kortárs műveket látni. Ezek inkább letaglóztak, mert láttam, hogy hol vagyok ezekhez a művészekhez képest. Aztán átmentem Görögországba. Volt egyhavi, bárhová érvényes vonatjegyem. Sokat aludtam vonaton, néha nagyon kellemetlen volt, amikor fiatal tengerészek közé keveredtem, akik egész éjszaka ott sutyorogtak mellettem.

MN: Nagyon vagány csaj voltál. Végigmentél egyedül fél Európán.

MD: S ha még tudnád, hogy mi minden történt velem. Amikor hazafelé jöttem, akkor volt a szkopjei földrengés. Álltak a vonatok, s amikor újraindult a közlekedés, annyian zsúfolódtak be a kocsiba, hogy csak az ablakon át lehetett közlekedni. Minden pénzem elfogyott. Belgrádban egy pasi el akart hurcolni, el kellett menekülnöm. Egy szállodában kötöttem ki, ahol a portás megengedte, hogy a szobájában aludjak, aztán egy diák adott pénzt. Amikor hazaértem Budapestre, olyan gyönge voltam, hogy támolyogtam a saját cuccom alatt.

MN: Olyan sok mindent csinálsz, kiállításokat szervezel és nyitsz meg. Jut időd még festeni?

MD: Nyár óta nem. Mellettünk reggel héttől este ötig állandóan járnak a dömperek, és az ablakhoz közeli régi teniszpályára hordják a homokot. Az egész napos zaj baromira felidegesít – pláne, hogy itthon szoktam dolgozni, ez a műtermem. Ráadásul annyi interjút kell adnom, hogy az maga az őrület: állandóan a múltamat kell boncolgatnom. Ez a grafikai kiállítás teljesen betett nekem.

MN: Miért?

MD: Már elfelejtettem, mennyire tudok rajzolni, most meg gőgös kezdek lenni erre. 2017-ben az első kiállításom Veszprémben volt, ahol festményeket állítottam ki – az még jó volt és friss. A grafikai kiállítást is én állítottam össze, meg a hozzá kapcsolódó könyvet is, de fárasztó volt ez a sok tárgy, meg a keretezés. Most a győri kiállításon bemutatott filmjeimhez tartozó katalóguson dolgozom. Olyan, mintha magam rendezném a posztumusz kiállításaimat.

Névjegy

Maurer Dóra 1937-ben született, 1955–1961 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő, illetve képgrafika szakán tanult.

A kezdeti rézkarcok után a hatvanas évek közepén az eltakarás motívumát felhasználó kollázsokat készített, majd a konceptuális művészet hatására az analitikus, de érzékien megjelenített szerialitás felé fordult (Mennyiségtáblák, Reverzibilis és felcserélhető mozgások, Eltolódások, 1972). A nyolcvanas években a sík és a térhatású sík alakzatok viszonyát (Quasi-képek), majd a standard színek fény hatására módosuló „metafora-színeit” (Relatív quasi-képek) vizsgálta. Posztkonceptuális geometriája az általa kialakított rendszer végtelen variabilitására épül, amely nem a szabályok által lezárt lehetőségek mechanikus ismétlődésén, hanem az intuíció és a képzelőerő szabadságán és nyitottságán alapul, s amely képes az esetlegességek, a váratlanul felbukkanó ötletek tudatos és mégis érzéki megragadására.

1968-tól 1996-ig Bécsben és Budapesten élt, de kapcsolata sosem szakadt meg a kortárs magyar művészettel: számos konkrét és szeriális kiállítás szervezője volt itthon és külföldön is.

1970-ben Gáyor Tiborral megalakította a SUMUS csoportot, amely a nyugati és magyar művészeti szcéna közötti információáramlást kívánja elősegíteni.

Képzőművészeti tevékenysége mellett művészetoktatással foglalkozik. 1975–1977 között Rajz- és Kreativitási Kört vezetett a budapesti Ganz-Mávag Művelődési Házban, 1981–1983-ban a Szépművészeti Múzeumban fiataloknak „szak-közit” – fotó- és filmkurzust – tartott. 1987–1991 között a Magyar Iparművészeti Főiskolán, 1990-től pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanított.

1995-ben Munkácsy-díjat, 2003-ban Kossuth-díjat kapott.

Művei a többi közt olyan rangos közgyűjteményekben találhatók meg, mint a bécsi Albertina, a budapesti Ludwig Múzeum, a berlini Neue Nationalgalerie, a londoni Tate Gallery és a Victoria & Albert Museum.