Interjú

„Cunami pusztít”

Zoya Shu fotográfus

Képzőművészet

Kezdetben tüntetéseket dokumentált, később orosz fogságból szabadult katonák és civilek történeteit örökítette meg. Fotózott brutális sérüléseket, de a láthatatlan sebeket és a szeretet gyógyító erejét is szeretné megmutatni a képein. Az ukrán művésszel a budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mikor kezdtél fotózni?

Zoya Shu: Gyerekként sokat rajzoltam, egészen addig, amíg meg nem kaptam az első fényképezőgépemet. Középiskolásként két géppel a hátizsákomban mászkáltam, az egyikben színes, a másikban fekete-fehér film volt. Fotóztam az utcán vagy a barátaimat az iskolában. Később nemzetközi kapcsolatokat tanultam. A legtöbb idealista fiatalhoz hasonlóan én is változást akartam hozni a világba, néhány gyakornoki állást követően azonban csalódnom kellett a neves nemzetközi szervezetek hatékonyságában. Idővel aztán rájöttem, hogy a fotózás is eszköze lehet a változásnak; üzenni lehet vele, hiszen olyan, mint egy vizuális nyelv, amelyet a világon mindenhol megértenek. Amikor elkezdtem fényképezni, szerettem volna megmutatni azt a rengeteg szépséget, amit magam körül látok. Amióta a háború szörnyűségeit dokumentálom, ugyancsak arra törekszem, hogy segítsek az embereknek meglátni a szépet a borzalmak mögött is.

MN: Hogyan találtál rá a sajtófotózásra?

ZS: Nagy hatással volt rám Efrem Lukatsky ukrán sajtófotós munkássága. Először különböző ukrajnai tüntetéseken kezdtem kísérletezni a műfajjal, eleinte puszta kíváncsiságból. Később az események egyszerű dokumentálása helyett egyre inkább olyan összetett folyamatok mélyebb feltárására kezdtem koncentrálni, amelyek erősen alakítják az emberek gondolkodását, és meghatározzák egyes csoportok viselkedését.

MN: A budapesti kiállításod anyaga három sorozatod képeiből áll össze. A legrégebbi a 2019-es After Captivity, amely orosz fogságból szabadult, a reintegráció nehézségeivel küzdő embereket mutat be Kelet-Ukrajnában.

ZS: 2019-re már sok minden változott, érett bennem, így szerencse, hogy akkoriban találkoztam először hadifogságból szabadult emberek történeteivel. Úgy gondoltam, érdekes lenne egy fotósorozaton keresztül megörökíteni, min mentek keresztül. Három hónap alatt készítettem el az egész sorozatot, és díjat is nyertem vele. Az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet ezekre a sorsokra, azokra az extrém módon traumatikus élményekre, amelyeket átéltek, és persze az emberi jogok kérdésére. A fényképek megjelenése után egyre több figyelem irányult a témára, néhány NGO és aktivista például elkezdett lobbizni is az államnál – sikeresen –, hogy a hadifogságból szabadult emberek valamilyen segélyhez jussanak, még akkor is, ha évekkel korábban szabadultak. Úgy gondolom, részben az én munkámnak is köszönhető, hogy ezzel kapcsolatban elindult valamiféle változás.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.