Magyar Narancs: Mikor kezdtél fotózni?
Zoya Shu: Gyerekként sokat rajzoltam, egészen addig, amíg meg nem kaptam az első fényképezőgépemet. Középiskolásként két géppel a hátizsákomban mászkáltam, az egyikben színes, a másikban fekete-fehér film volt. Fotóztam az utcán vagy a barátaimat az iskolában. Később nemzetközi kapcsolatokat tanultam. A legtöbb idealista fiatalhoz hasonlóan én is változást akartam hozni a világba, néhány gyakornoki állást követően azonban csalódnom kellett a neves nemzetközi szervezetek hatékonyságában. Idővel aztán rájöttem, hogy a fotózás is eszköze lehet a változásnak; üzenni lehet vele, hiszen olyan, mint egy vizuális nyelv, amelyet a világon mindenhol megértenek. Amikor elkezdtem fényképezni, szerettem volna megmutatni azt a rengeteg szépséget, amit magam körül látok. Amióta a háború szörnyűségeit dokumentálom, ugyancsak arra törekszem, hogy segítsek az embereknek meglátni a szépet a borzalmak mögött is.
MN: Hogyan találtál rá a sajtófotózásra?
ZS: Nagy hatással volt rám Efrem Lukatsky ukrán sajtófotós munkássága. Először különböző ukrajnai tüntetéseken kezdtem kísérletezni a műfajjal, eleinte puszta kíváncsiságból. Később az események egyszerű dokumentálása helyett egyre inkább olyan összetett folyamatok mélyebb feltárására kezdtem koncentrálni, amelyek erősen alakítják az emberek gondolkodását, és meghatározzák egyes csoportok viselkedését.
MN: A budapesti kiállításod anyaga három sorozatod képeiből áll össze. A legrégebbi a 2019-es After Captivity, amely orosz fogságból szabadult, a reintegráció nehézségeivel küzdő embereket mutat be Kelet-Ukrajnában.
ZS: 2019-re már sok minden változott, érett bennem, így szerencse, hogy akkoriban találkoztam először hadifogságból szabadult emberek történeteivel. Úgy gondoltam, érdekes lenne egy fotósorozaton keresztül megörökíteni, min mentek keresztül. Három hónap alatt készítettem el az egész sorozatot, és díjat is nyertem vele. Az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet ezekre a sorsokra, azokra az extrém módon traumatikus élményekre, amelyeket átéltek, és persze az emberi jogok kérdésére. A fényképek megjelenése után egyre több figyelem irányult a témára, néhány NGO és aktivista például elkezdett lobbizni is az államnál – sikeresen –, hogy a hadifogságból szabadult emberek valamilyen segélyhez jussanak, még akkor is, ha évekkel korábban szabadultak. Úgy gondolom, részben az én munkámnak is köszönhető, hogy ezzel kapcsolatban elindult valamiféle változás.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
