Kelta tészták

Becsületes kocsmazeneként a hatvanas években terjedt el az ír. A falusi daloknak e városi formája hangszeres kíséretet: gitárt, bendzsót, harmonikát kapott az első madarak, az Amerikából hazatért Clancy Brothers és a Dubliners feltűnésével. Az 1962-es évjáratú Dubliners még ma is működik, legendás énekesei, Luke Kelly és Ronnie Drew híján is megtöltötte ´98 őszén a PeCsa szabadterét, a dalai ugyan már arról szóltak, hogy nincs mit tenni, a Dubliners felett eljárt az idő. A nemkülönben vén róka Chieftains, noha a leghíresebb tradicionális ír zenekarként tartandó számon, a maga módján éppoly úttörő volt a hatvanas években, mint a Dubliners. Seán " Riada baráti köre azzal a szándékkal állt össze, hogy miközben épp a vokális muzsika dívott, feledésbe merülő hangszerekkel instrumentális zenét játsszon, továbbá a pubokkal szemben a koncerttermeket részesítette előnyben. A Chieftains újra divatba hozta azt a zenét, amely már kiment a divatból - nagyjából erre hivatkozva nevezte ki a Melody Maker 1975-ben az év zenekarának, a Rolling Stones és a Led Zeppelin előtt. Az ezt követő huszonöt évet jelentős számú aranylemez és Grammy-díj súlyosbította, de a world music történetébe inkább konceptalbumaival és a tradicionális muzsika határainak tágításával írta be magát a zenekar. Az írországi mellett sokat köszönhet neki a bretagne-i és a spanyolországi (Celtic Wedding, illetve Santiago albumok) kelta tradíció, de éppily fontos a nyitottsága a pop-rock sztárok (Sting, Van Morrison, Tom Jones, Sinead O´Connor, Marianne Faithfull) és a különféle nemzetiségű népzenészek (Carlos Nunez, Ry Cooder, Los Lobos) előtt.

A tradicionális ír muzsika újabb - és hazánkban kevésbé ismert - zenekarai közül a Dervish és az Altan tűnik ki, az utóbbié az egyik legtöbbet emlegetett album, az Island Angel; de ezt a kört nem feszegetném tovább.

A punkosnak

Shane MacGowan a kulcsfigurája, rendíthetetlenül. Shane a punkmozgalom hanyatlásakor kattant rá az ír és a skót népzenékre, 1983-ban ennek szellemében alakította meg Pogue Mahone nevű zenekarát, ami a kelta gael nyelven azt jelenti, hogy "Nyasgem". A következő évben leigazolta őket a Stiff Records egy fél láda Guinnessért, továbbá azzal a kikötéssel, hogy enyhítsék a nevüket Poguesra. A többit tudjuk. Minimum két ragyogó album (Rum, Sodomy And The Lash, If I Should Fall From Grave With God), s közben kis kellemetlenségek: ´88 nyarán San Franciscóba menet Shane összeesett a repülőtéren, és a Poguesnak nélküle kellett fellépnie tíz alkalommal; de hogy mennyire megromlott a kapcsolata a zenekarral, az csak azután derült ki, hogy ´91-ben, a Hell´s Ditch turnéja közben váratlanul kiszállt. Állítólag az egész rockbiznisztől kifordult a gyomra, rühellte a kötöttségeit, ráadásul a demokratikus Poguesban "azt is meg kellett szavaztatni, ha ki akart menni a slozira". A Pogues még öt évig húzta, Shane új bandát szervezett. A Popesszal adott igen emlékezetes koncertet 1998-ban a Szigeten: előbb attól kellett félni, hogy ilyen piásan nem bír fellépni, aztán a színpadon attól, hogy meg fog halni, de a dalai ettől egyáltalán nem zavartatták magukat. (Lemezajánlat: The Snake.) A legújabb hírek szerint - de ezt még nem szeretném megerősíteni - a harmadik Popes-albumon (Holloway Boulevard) csak három számban érdekelt, viszont a Dropkick Murphys nevű kelta punkrock banda Sing Loud, Sing Proud albumán is hallható, és kijött az életrajza, az a címe, hogy A Drink with Shane.

Afrika

Az Afro Celt Sound Systemet létrehozó Simon Emerson Baaba Maal Firin´ in Fouta albumának producereként kapott ihletet ahhoz a teóriához, hogy a kelták Afrikából indulva érkeztek Írországba. Ennek a teóriának a "leleteként" került a napvilágra 1996-ban a Volume 1: Sound Magic, napjaink egyik legizgalmasabb fúziós albuma. Ami ezen hallható, az éppúgy kimeríti a kelta és nyugat-afrikai időutazás, mint az ezredvégi techno fogalmát: Iarla O´Lionaird úgy énekel, akár egy kelta bárd, az ír Ronan Brown, James McNally és Davy Spillane dudán, pikulán és ír dobon játszik, a breton Myrdhin hárfán, az afrikai Kauwding Cissokho és Masamba Diop korán, illetve beszélő dobon, míg Emerson, Jo Bruce és Martin Russell a "programfelelős". Eladtak belőle kétszáz- ezret, de az igazi sikert az jelentette, amikor kiderült, hogy színpadon is működik a projekt. A második Afro Celt-anyag, a ´99-es Volume 2: Release már két év turnézás tapasztalatán is alapult. Ennek a turnénak tragikus mozzanataként Jo Bruce asztmarohamban elhunyt, vendégként róla emlékezett meg Sinead O´Connor. Végül

a megalomán

Michael Flatleyről nem szeretnék írni: ő elég távol szteppel tőlem. Legfeljebb azt jegyezném meg, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor a Chieftainsszel kollaborált, valóban az élcsapathoz tartozott.

Marton László Távolodó