Képzőművészet

Gus Van Sant Elefántja nemcsak izgalmas formanyelve, de a tartalma miatt is figyelemre méltó. Persze nem a kamaszok világáról szól, hanem terroristák által tematizált globális közgondolkodásunkról. De nincs ezzel egyedül. Ha nagy vonalakban felidézzük a lázadó mozi történetét, látni fogjuk, a vásott kölkök vásznán mindig is a felnõttek társadalmának éppen aktuális közállapotai jelennek meg. Mindez 1933-ban kezdõdött.

A rendes filmfesztiválokkal összevetve talán itt vetítették a legnehezebben nézhető, legkevésbé élvezetesés legkevésbé filmszerű műveket. A gyanútlan nézőazt hihette: roma valóságshow-t lát online vagy Tarkovszkijt dokumentumfilmen. Vagy a kettő ötvözetét.

Tiéd vagyok - szólt a Nap, és kelt.Költészet kelletlenül tért magához. ' a Holdat szerette: ősidők óta éjszakai műszakban dolgozott. Különben is: érzékeny bőrét gyilkos erővel perzselték a Nap sugarai. Hát bűnös ő, hogy máglyára vonják?Meg kell mutatkoznod - szólt a Nap, az ő napja -, elég a fénykerülésből.

Manapság, amikor - kis túlzással - hetente nézhetünk új dán filmet, elkélne valamiféle iránymutató abban a tekintetben, hogy melyiket nézzük dogmás darabnak és melyiket csak szimpla dán mozinak.

Március 4-i számunk rövid recenziót közölt Fonyódi Péter Beatkorszak a pártállamban című kötetéről, melyben III/III-as dokumentumok is megjelentek. Ezekhez szolgál adalékul az alábbi írás.

A Tölgyfa Galéria mindenképpen azon kultikus helyek közé tartozott Budapesten, ahol a rendszerváltást követő évek eufóriája a legnagyobb koncentrációban volt tapasztalható, akárcsak a Tilos az Á!-ban vagy a Szerb utcai Egyetemi Színpadon és sok más, akkor még bőven kidobó- és beugrómentes helyen.

A Böszörményi út elején, egy apró pinceműhelyben szorgoskodott egy kék szemű, középkorú asszony, a költői nevű Stiglic Erzsébet - a hangszerkészítő. Miután a 60-as évekről van szó, a hangszer a GITÁR volt. A budai gitárőrültek mind Erzsi nénihez zarándokoltak, ha valamire szükségük volt. Vagy csak egy kis nézelődésre. A főnök asszony és válaszfal mögött dolgozó segédje a sárgaréz bundokkal ellátott fogólapok készítésével és alkalmazásával írta be nevét a magyar hangszerkreációk aranykönyvébe. Soha a büdös életben nem lehetett, még A-síp segítségével sem behangolni azt a gitárt, amelynek érintőit nem Stiglic illesztette helyükre. Mivel a házilag barkácsolt lapgitárok egyetlen, valódi szakmunkát igénylő eleme ez volt, Erzsi néni gyors szemrevételezés után befogadta a deszkákból kivágott, bikaszarvú, rakétacsúcsos, csupasz testeket, és tette a dolgát. Az én első (orosz) dobozgitáromat szintén ő alakította át hathúrosra; máig sem tudom, hogy a nélkülözhető hetediket mire használták a birodalomban. A pestieknek is volt egy ilyen szakműhelyük, arról a Duna túloldalán élő gitárveteránok mesélhetnének.

Magyar Narancs: Mi késztette arra, hogy a

Kodály szerint a zenei nevelés már az anyaméhben elkezdődik. Ez feltehetőleg igaz. Az ily módon megszerzett zenei élmény/zenei hatás viszont alig-alig mérhető, s még kevésbé ellenőrizhető. A kisgyermek születése után azonnal megkezdődik az érzékszervek bombázása. Mondókák, gyerekdalok kerülnek elő a feledés homályából. S hamarosan megjelenik a "hogyisvanez?" érzés. Versszakokat, dallamtöredékeket próbálunk kiegészíteni, több-kevesebb sikerrel. A sok énekléstől lassan, de biztosan berekedünk, és amikor már mi magunk is végtelenül unjuk saját szűkös repertoárunkat, nekivágunk, hogy beszerezzünk néhányat a mostanában hihetetlen mértékben elszaporodott gyerekkazettákból, CD-kből.

A kilencvenes évek derekán, amikor a World Music Expo egyre látványosabban küzdötte fel magát a marginalitásból, magam is szívesen használtam a körülírására "a világzene MIDEM-je" szlogent. De most bajban vagyok ezzel. Most már olyan beláthatatlan léptékűvé fejlődött, hogy jobban szeretném, ha kissé "visszafogná" magát.

Ellepték a marhák a belga fővárost. Lépten-nyomon barmokba botlik az ember. Ott állnak vagy fekszenek a járdán, tűrik az utcazajt és a simogatást, nem moccannak, ha gyerekek ülnek rájuk, vagy turisták guggolnak melléjük egy fotó kedvéért tőgyet rángatni, nem pottyantanak maguk alá, szaguk nincs - igaz, tejet sem adnak. Viszont tarkák, nincs köztük két egyforma. Akad ezüst, arany, kék és rózsaszín, egyik szmokingot öltött, a másik farmert és pulcsit, van vonalkódos, szárnyas, graffitivel, metlahilapokkal, fűvel, cumival borított, virág- és terepmintás, felhúzható, félbevágott, sőt az egyik szakasztott olyan, akár egy tehén.

Rövidesen átadják a 2001-ben részben elkészült s mindjárt óriási vitákat kavart Kálvin Center második felét is. Az épületek kisebb hányadát a "magyar Zaha Hadidnak" becézett Z. Halmágyi Judit, a nagyobbat - különösen, ami a második ütemet illeti - a honi high-tech nagy öregje, Virág Csaba tervezte.

Emlékszem, egy szerszámot akartam vásárolni a hiánygazdaság idején, s mivel nem volt a boltban, jött a huncut válasz: "biztosan megkapja a Bécsi út végén". Amikor rákérdeztem, hogy hányas szám alatt, a felharsanó röhögésből rájöttem, hogy bizonyára Wien városáról van szó. Hogy ismerhette-e ezt a cinikus poént a proletárforradalom után menekültként évekig a bécsi út emlegetett végén tevékenykedő Kassák, nem tudom. Az viszont tény, hogy 1946-tól Békásmegyeren élt egy művészkolónia politikailag kirekesztett lakosaként, ahol