A kilencvenes évek derekán, amikor a World Music Expo egyre látványosabban küzdötte fel magát a marginalitásból, magam is szívesen használtam a körülírására "a világzene MIDEM-je" szlogent. De most bajban vagyok ezzel. Most már olyan beláthatatlan léptékűvé fejlődött, hogy jobban szeretném, ha kissé "visszafogná" magát.Asztorira tetszenek emlékezni talán: a WOMEX a Berlini Független Zenei Napok világzenei szekciójából mentette át magát, amikor az összeomlott, 1993-ban. Pár évig meglehetősen családias légkör uralta: mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkiről tudta, hogy megszállott, s közben egy csomó közös szál - csak éppen ez az "intimitás" jókora anyagi veszteséggel párosult. Na most, korántsem a csődöt sírom vissza, sőt, én aztán kimondottan bírnám, ha a nekem való világzenék lenyomhatnák végre az uralkodó katasztrófatrendeket, de erre a sevillai expón nem mutatott egyetlen jel sem. Éppen ellenkezőleg. Mintha a világzene majmolni próbálná a trendi popzenét, azt éreztem. És hogy az aggodalmam masszívabb legyen, azt konstatálhattam, hogy minél gagyibb egy produkció, annál biztosabb a siker. Mit lehet ehhez hozzáfűzni, mostanság, amikor a CD-piac recessziója a világzenét sem hagyja érintetlenül? Hogyan lehet szépnek meg okosnak lenni? Macerás eset.
H
Felvezetésként már az ünnepélyes megnyitón sorra kerülő David Pena Dorante-koncerten kiakadtam. Egy identitásválsággal küszködő, amúgy megbecsült zongoristát kéretik elképzelni, aki képtelen eldönteni, hogy a dzsessz, a bárzene, a romantika vagy a flamenco gyermeke-e. Mit mondjak, rettentő volt szegény, és igazán lényegtelen, hogy Dorante fellépését történetesen nem a WOMEX-zsűri, hanem a WOMEX-hez csatolt flamencovásár lobbizta ki, hiszen az elkövetkezendőkben a "7 szamuráj" fedőnevű WOMEX-zsűri is hasonlóképpen tett ki magáért.
Hogy David Pena Dorante csapnivaló volt, mindazonáltal sokaknak bejött, az könnyen értelmezhető a flamenco popularizálására irányuló törekvések mentén. Az igazi flamencónak ugyanis semmi köze a szimplán befogadható muzsikákhoz. Az igazi flamenco súlyosan szenvedélyes és katartikus muzsika, mely az előadó és a hallgató érintésnyi kapcsolatán alapul, és nem érheti be az eksztázis, a "duende" nélkül. Az igazi flamencóban nincs mese, abba bele lehet halni, és nem is csak muzsika, hanem életmód és költészet és filozófia. Mégsem mondható, hogy komoly vétek kiragadni a kávéházak intimitásából, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években egy Camarón de la Isla nevű zseninek sikerült úgy törnie át a határokat, hogy nem veszített a közelségéből. Csak hát őt `92-ben elvitte a rák, s azóta kőkemény űr van, még ha összekaparható néhány vállalhatóbb produkció is. A Pata Negra blueszal (Blues de la Frontera), a Ketama salsával (Ketama), majd mali korával (Songhai), a Radio Tarifa rumbával és arab melódiákkal (Temporal), a ma felkapott Ojos de Brujo pedig hip-hoppal (Bari) operál. És hát itt volt nekünk Sevillában az ugyancsak divatos El Bicho Madridból, és belekevert a históriába rockot, rapet meg dzsesszt is, továbbá tépte magát ezerrel, pedig kár volt, mert nem jutott tovább a buta, de erőszakos katyvaszolásnál.
H
Természetesen nem oda akarok kilyukadni, hogy az ilyen-olyan fúziókkal vigyázni kell. Még akkor sem, ha - mint a producerguru Joe Boyd joggal említette a WOMEX-katalógusban - a világzene történetének megkérdőjelezhetetlen befutói, Cesaria Evora, a Taraf de Haidouks, a Buena Vista Social Club társulata vagy a Mystére des Voix Bulgares feltűnően jól elboldogultak bárminemű fúzió, modernizálás és elektronika nélkül. Tudok, ha kell, csomó ragyogó példát fúzióra, modernizálásra és elektronikára is; kettővel ráadásul a sevillai felhozatal is szolgált.
A francia Lo`Jót már annyit kaseroltam, hogy ha megfeszítenek, sem tudok látványosabban elalélni, viszont szívesen ismétlem magam. Ez a banda nemcsak attól a makulátlanul egyéni színtől elképesztő, ami a francia-karibi-nyugat-afrikai befolyásaiból kikeveredett, de attól a varázslatos levegőtől is, amit áraszt, telis-tele poétikával, bohémséggel, sármmal. (Azért egy aprócska friss hír: épp most jött ki az első Lo`Jo-koncertalbum, ce soir la... a címe, és még az evidensnél is bámulatosabb.)
A másik jelentős dobást egy tuareg blueszenekar könyvelhette el, a Malira eső Szaharából. Tinariwen a neve, és öt villanygitáros pasasból meg két vokalista hölgyből áll, azt a jó kis monoton-sűrű, hardcore sivatagi bluest nyomatva, aminek igen könnyű "engedelmeskedni", ha még nem veszett ki a transzra való hajlam a hallgatóból. Robert Plantből nem veszett ki, mint tudjuk, s szintén hallotta őket Maliban a Le Festival au Désert alkalmából, ahol így nyilatkozott: "Azt éreztem, hogy ez az a zene, amit egész életemben kerestem." (Fűzzük hozzá, hogy Tinariwen-albumot is lehet majd birtokolni, Ammasakoul címmel, januártól.)
Hál` isten, bemutatták a WOMEX-en a sivatagi fesztiválon forgatott dokumentumfilmet is, így a lemez után (Mali blues, mali láz, Magyar Narancs, 2003. szeptember 4.) végképp megbizonyosodhattam: az év legnagyobb hatású világzenei eseménye volt ez. Egy világraszóló - ugyanakkor lényegében tök lokális - fesztivált teremteni a semmi közepébe, amerre a teve sem jár; megmutatni, hogy a "lehetetlen" megvalósítása az igazi, nos, ennél felemelőbbet nem nagyon tudok elképzelni.
H
És akkor még volt két koncert, amiről szívesen emlékezem meg: 1. a mauritániai Maloumáé, közhelymentes nyugat-afrikai füstös-bluesos tánczenével; 2. a spanyol L`Ham de Focé, a mediterráneumot felölelő s a középkorig visszanyúló, finom érzésű dalokkal.
A többi: bennem néma csend. Alkalmasint a merő félreértés: mit keres itt egy ilyen Gilad Atzman & Orient House Ensemble-féle nettó dzsesszzenekar, máskor a puszta érdektelenség, mint az üzbég csillag, Sevara Nazarkhan esetében. És még sokan mások, és így tovább, így tovább, hadd ne kelljen egy tucat (erre) teljesen ismeretlen és hozzáférhetetlen versenyzőt megneveznem.
Valójában mindig is rühelltem, hogy a WOMEX-nek nincs olyan "művészeti vezetője", aki a programért felel, hogy inkább így "demokratikusan" elmaszatolgatnak ezzel a 7 szamurájjal. Hogy nem tudható, kit célszerű fenéken billenteni, mert szörnyű az ízlése, vagy mert belement, hogy az lépjen fel, aki többet fizet érte.
H
A világzenei vásáron persze nemcsak koncertek vannak, hanem kiállítók és vetítések és konferenciák is. "A világzene megváltoztatja az ifjú brazil gengszterek életét", "A megosztott balkáni államok újraegyesítése a turbófolk által", "A világzene felszabadulása", "Kulturális bojkott", "Szeptember 11. után" - megannyi üde téma, de az ilyen szájtépések legalább kitesznek magukért, szemben a vásári forgataggal. Ne essék félreértés, abban a témakörben, hogy a művészet árucikk-e, nekem már régóta nincsenek illúzióim, és most sem a mennyiség rázott meg, hanem hogy kissé úgy éreztem magam, mint a kínai piacon. Azokat a lemezeket, amelyeket rám akartak sózni, valahogy nem akaródzott kézbe vennem, azt a párat, amit kerestem, viszont letagadták vagy rejtegették, nehogy átcsapjon deficitbe a promóció. Öt-hat éve, mondom, még szinte mindenkit ismertem, és szinte mindenkinek hittem. Most pedig a lemorzsolódás, illetve hogy csupa idegen arc, illetve hogy nem bízom bárkiben.
H
Az idei WOMEX-ben messze Sevilla volt a legjobb. Egy ilyen rendezvénynek alkalmasabb terepet találni, mint a vásárt befogadó Fibes konferencia-központ és a koncertek helyszínéül szolgáló Palenque (`92-es) expópavilon, az csak nagyon élénk fantáziával képzelhető el. Sevilla mindent tud arról, hogy miként lehet vagy érdemes élni, példás harmóniát teremtve a nyugati "kaparós" és a déli "ejtőzős" életforma között. Sevillában bármikor kész vagyok womexezni, ha minden napra két El Bicho jut, akkor is. De ha csak ennyire futja jövőre a borongós esseni kulturális bányaközpontban, akkor mélyen átgondolom. No de majd kiderül. Nem fenyegetőzöm.
Marton László Távolodó
Sevilla, 2003. október 23-26.
