Kassák "budán 1954-1967
a vidékies táj
és a saját ház örömei sem tudták feledtetni vele a "száműzetés" kínjait (a békásmegyeri korszakot bemutató kiállításról: Magyar Narancs, 2003. március 6. - a szerk.). Ezért aztán, amint lehetett, boldogan költözött beljebb a kedves Angyalföldjét visszaidéző környékre, "budára. Itt, a budai Bécsi úton, a 98-as számú házban lakott Kassák Lajos 1954 nyarától haláláig, 1967-ig. Az itteni éveket és ezek terméseit mutatja be a Kassák Múzeum kiállítása.
Nagyon megszerette ezt a környéket és a kicsit bauhausos, kissé szegényes kockaházat, melynek falán ma is csak egyetlen légkondiláda lóg. "Kertünk vége a hegyre kapaszkodik, kapunktól nem messze folyik a Duna, ahova horgászni járok. Ennyi éppen elég nekem, hogy békésen dolgozhassak, és barátaimnak úgy beszéljek a tájról, mint igazi bennszülött [...] Itt születik legtöbb költeményem, itt keresnek fel barátaim, hogy elvitatkozzunk a világ dolgairól. Ezen a se falu, se város földdarabon szeretnék maradni életem végéig..."
Úgy is lett. Ma a kaputelefonon nincs Kassák nevű utód. Arra, hogy itt élt a XX. század leghíresebb magyar avantgárd művésze, a bejárattól balra egy márvány versidézet emlékeztet: "Szétosztottam magam és megbonthatatlan maradtam a kemény nyersanyaghoz hasonlóan." "budán naplót is írt; Szénaboglya című kötetében alámerülhetünk 1955-56 bornírt iro-dalomszervezési eseményeibe, a gubancos közéleti feladatok bürokrata harcosaival való bajvívások reménytelen, véget nem érő stációiba, korabeli kultúrpolitikai történetekbe. Szikrázva, dühösen és pontos szavakkal írt, ahogyan mindig. De a lényeg, ami a sorokból is kiderül, hogy újra jöttek a barátok, érdeklődő fiatalok, művészek.
Néhány, ceruzával írt naplójegyzet látható a kiállításon is. Miért ír valaki hosszú oldalakat grafittal, amelyet láthatóan újból és újra hegyezni kell? Pedig általában töltőtollal írt, kevés javítással; lehet, hogy a naplóírás olyan
ceruzás műfaj
- a börtönben bizonyosan. Vagy talán ezek a rövid, de kényszerű hegyező szünetek a tökéletes jelzők megtalálásához szükségesek Kassák számára (mint ahogy a festő is néha hunyorogva hátradől képe előtt). A tárlaton kirakott egyik 1965-ös montázson viszont feltűnik egy vágott hegyű filctollal készült felirat is: "Május 1." Nem tudhatjuk, hogy az Ápiszban vehetett-e már ilyen újfajta szerszámot, vagy Párizsból hozta, ahol 1963-ban végre kiállíthatott, és Vasarelynél is járt. Az biztos, hogy érdekelte ez az új eszköz, mert ettől kezdve gyakran szignálta rajzait, montázsait vele. Sajnos ezek mára eléggé kifakultak, mivel nem sejthette, hogy telefonüzenetek rögzítésénél fontosabb és maradandóbb feladatra a filctoll nem nagyon alkalmas. Szerencsére ebben az időszakban készült, nagyszámú grafikai sorozataiban nem használta, valószínűleg azért, mert a filc nem elég fekete a tushoz képest. Színes zsírkrétákkal, nagyon puha grafit-ceruzákkal készített tömbös, testes formák felhasználásával, rajzos vonalelemek nélküli új kompozíciókat, a békásmegyeri, "nemkívánatos" festészeti törekvéseinek ("arccal a fal felé fordítottam képeimet...") továbbfejlesztett változatait. A grafikák színei az avantgárd fekete és piros harsogó agitativitásától a barna, kék és szürkés tónusok elbeszélőképessége irányába változtak. Elhagyta békásmegyeri, narratív, ábrázoló jellegű szándékait, ezt a késztetését montázsok összeállításában élte ki. Korabeli francia magazinokat (Paris Match, Elle) vagdosott szét, és kemény társadalomkritikai "tónust" adott némelyiknek, szelídített John Heartfield-stílusban. A fotós elemeket azonban a kassáki képarchitektúra formaképzési elveinek megfelelően ragasztja fel, láthatóan precízebben, mint azelőtt. Mézszerű kristályragasztót használt, Technocol Rapidot vagy mifélét?
Kassák a Bécsi úti tizenhárom év alatt eredményesen dolgozott, és sok új barátot szerzett. Köztük fotósokat, akik többnyire portrévadászatból egzisztáltak, elérni remélvén a dicsőséget, hogy híres emberek "hivatalossá váló" arcképei az ő trófeáik lesznek. Kassákról is készültek a Bécsi úti lakásban remek képek. 1962-ben Fehér Tamás a kiállításon is látható, bauhausos, nádfonatú karosszékében ülő, csíkos házikabátban figyelő művészről készült, kissé átlós tengelyű, fekete-fehér felvétele olyan, mint egy puha Moholy-Nagy-fotogramm. Vattai Elemér 1964-ben a beesett arcú, sokat látott, kóborkutya-tekintetű, nehéz sorsú, de elszánt öreg mestert örökítette meg.
Szőnyei György
Kassák Múzeum és Archívum; nyitva szeptember 14-ig
