Magyar Narancs: Sokat segíthet a kulturális sztereotípiák lebontásában egy ilyen fesztivál.
André Hebbelinck: Hadd kezdjem azzal, ami ellen nap mint nap fel kell lépnem! Az európai diplomáciában dolgozó kollégáim többsége úgy használja a Kelet-Európa vagy a Közép-Európa megnevezéseket, mintha ezek a földrajzi helyzetükkel megjelölt térségek valóban valamiféle homogén kulturális egységet alkotnának, pedig ez egyáltalán nincs így. Ha valami, hát ez egy szépen fejlett sztereotípia. Jelentős különbségek vannak ugyanis az egy kalap alá vett országok és kultúrák között. Budapest, az itt tapasztalható kulturális sokszínűség sem írható le csupán annyival, hogy ez itt egy kelet-európai nagyváros. Budapest aktív részese a nemzetközi kulturális életnek, nem véletlen például, hogy ez a fesztivál itt, és nem valamelyik környező ország nagyvárosában valósult meg, az itteni színházak ugyanis olyannyira képben voltak a flandriai művészekkel kapcsolatban, hogy a programok összeállításában bátran hagyatkozhattunk rájuk.
MN: És az önökkel szembeni sztereotípiák?
AH: A leggyakoribb ilyen a nyelvi megosztottság. Ezzel szemben az igazság az, hogy bár az ország egyik fele franciául beszél, mi pedig hollandul, nagyon szoros az együttműködés a két fél között. A nacionalizmus is olyan gyakran emlegetett klisé, amitől igyekszünk megszabadulni. Igaz, hogy vannak olyan törekvések Flandriában, melyek azt szorgalmazzák, hogy Belgiumot osszák ketté a nyelvi határok mentén, nagyobb autonómiát adva ezzel mindkét félnek, de ezek mögött sem annyira nacionalista, mint inkább munkaerő-piaci, oktatásügyi vagy éppen mezőgazdasági megfontolások állnak. A kultúra viszont nagy egyesítő erő, az itt keletkezett értékeket minden belga magáénak érzi, e tekintetben nincs megosztottság.
MN: Hogy állnak a kultúra támogatásával?
AH: Az elmúlt hét évben olyan miniszterünk volt, aki majdhogynem megduplázta a kulturális támogatásokat. Az egyik legfontosabb intézkedése az volt, hogy a támogatottak körét kiterjesztette azokra a művészekre is, akik ugyan nem flamandok, de történetesen Flandriában élnek és alkotnak. Ennek a nyitásnak leginkább a divatipar volt a haszonélvezője, de nagyon sokat profitált belőle a video- és fotóművészet is.
MN: Mióta számít húzóágazatnak önöknél a kultúra?
AH: Ez a máig is kiható fellendülés valamikor a nyolcvanas évek közepe táján Brüsszelből és Antwerpenből indult útjára. A pontos okát nem tudnám megmondani, de bizonyára része volt benne az éppen akkortájt formálódó, közös európai életérzésnek. Az embereket nem elégítette ki többé, hogy Belgiumhoz, ehhez a nagyon is 19. századi állami képződményhez tartozzanak, kitörési pontokat kerestek, és ezeket a nemzetek feletti kulturális kapcsolatokban találták meg. Egyszer csak felfedezték Európát, és használni kezdték az európaiság csatornáit. A Futurspektiv fesztiválon szereplő produkciók is jól tükrözik ezt a nyitottságot, elég csak Arco Renz társulatát vagy az ugyancsak itt fellépő Zita Swoon zenekart említeni.
MN: Az elmúlt két évtized során mely művészeti ágak jutottak vezető szerephez?
AH: Tisztában voltunk azzal, hogy akinek holland az anyanyelve, komoly nyelvi akadályokkal néz szembe, ezért elsősorban azokra a kevésbé szövegcentrikus művészeti ágakra koncentráltunk, például a video- és fotóművészetre, a zenére vagy a balettre, amelyek univerzálisabb kifejezésmódra épülnek.
MN: Az önök egyik hetilapja, a Flanders Today arról tudósított, hogy az antwerpeni városvezetők egy sokat vitatott beruházás szükségességét egy kulturális fesztivál keretében ismertették meg a városlakókkal.
AH: Ez a vita egy híd megépítéséről folyik, tehát egy alapvetően gazdasági jellegű kérdésről, mely az egyik legnagyobb problémánkat, a közlekedést érinti. De van egy jobb példám arra, hogy még mire képes egy kulturális rendezvény. 2006-ban, az önkormányzati választásokon egy szélsőjobboldali, bevándorlásellenes párt, a VB (Vlaams Belang - Flamand Érdek - K. G.) megerősödése több nagyobb városban is a rasszizmus programmá emelésével fenyegetett. Ebben a helyzetben a helyi zenészek - akik közül nem egy ezen a fesztiválon is fellép - összefogtak, és úgy határoztak, hogy még a választások előtt egy fesztivál megrendezésével tiltakoznak a nacionalizmus térnyerése ellen. Nem a párt ellen tiltakoztak, nem akarták megmondani, kire szavazz, csupán annyit mondtak, hogy az a generáció, amely magáénak érzi az általuk képviselt zenei irányzatokat, legyen az rock, pop vagy technó, ellene van a városok nacionalista szempontok szerinti szembeállításának. Egy fesztivál természetesen nem változtathatta meg a választások menetét, de mindenképpen befolyásolta az uralkodó hangulatot.
MN: Ugyancsak e hetilapban olvasható egy külföldre szakadt belgával készített interjú, melyben a megkérdezett úgy nyilatkozik, hogy a dialektus, a humor és az ételek tekintetében mindenekelőtt flamandnak tartja magát, és csak másodsorban belgának.
AH: Ha nagyon őszinte akarok lenni, ami az ételeket, a sült krumpli-sör-csokoládé vonalat illeti, ismét csak egy szörnyű nagy klisével állunk szemben. Tudja, mi a legkedveltebb flamand étel? A spagetti és a pizza. De jellemző ránk az is, hogy amikor a dolgok rosszra fordulnak, rendszerint csapunk egy partit. És hajlamosak vagyunk a magunk szürreális módján kifigurázni a gazdagokat és hatalmasokat. Ha valaki túl nagy hatalomra tesz szert, számolnia kell ezzel, senki sem úszhatja meg a flamandok fekete humorát. Nevezhetjük ezt történelmi örökségnek is: ez történik, ha valakin annyi idegen nép uralkodott a történelem folyamán.
