Interjú

„És én újjászülettem”

Kemény György képzőművész

Legtöbben az alkalmazott grafikusi munkáit, plakátjait és lemezborítóit ismerik, holott konceptuális művektől kezdve a konzervszobrokon át a performance-ig számos területen kipróbálta magát. Most egy ötvenhárom évvel ezelőtti kiállításának anyagát állítja ki. Régi és új utakról, hatásokról és illúziókról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mindig hangoztatod, hogy nem vagy nosztalgikus alkat. Egy 1968-as tárlatot újrarendezni mi, ha nem nosztalgia?

Kemény György: Nem az én ötletem volt, de végül is örülök a megkeresésnek, most fedezem fel ezeket a régi munkáimat újra. És milyen más itt! Mintha felébredtek volna a Csipkerózsika-álmukból. A Fészek Klubban egy kis szobácskában zsúfolódott össze az egész. Egyébként is érzékelem, hogy a nemzedékem iránt megújult a figyelem. De hozzáteszem, ez számomra tényleg a múlt. Sokan jönnek azzal, hogy jaj, miért nem festesz olyan szép színes csíkosokat, azokat úgy szerettem! Miért nem csinálsz lemeztasakokat megint, hisz jönnek vissza a vinylek megint! Pár éve az Ivan & The Parazol frontemberében, Vitáris Ivánban – aki állítólag nagyon hasonlít a fiatalkori önmagamra – merült fel, hogy nekik is készítsek el egy hasonló borítót, mint a Bummm! az LGT-től. De hát az egy másik ember műve! Másban gondolkodom, más érdekel, mintha azt nem is én készítettem volna. Közben meg az a meglepő, hogy annyira frissnek tűnik most mindez a falakon, magam is meg vagyok döbbenve.

MN: Hogy lettél a „plakátos Gyurika”?

KGY: Nem vettek fel rögtön a főiskolára, így egy évre Gábor Pálhoz, a legkiválóbb plakáttervezőhöz kerültem, tanulni – a felesége távoli rokona volt apámnak. Ő megtanított temperával, tuskihúzóval dolgozni, második apámnak tekintem. Később, már a főiskola elvégzése után két évvel a tüneményes Duka Margit, a Bartók Gyermekszínház igazgatója, ki tudja miért, odahívott magukhoz dolgozni. Korábban a Magyar Hirdetőnél, ahová mindenkinek be kellett jelentkeznie munkára, már jeleztem, hogy a plakát felé orientálódnék, de azt mondták, ne legyenek nagy álmaim, végig kell járjam a plakátos szamárlétrát, ami egy több mint tízéves processzus, kezdhetem is egy gyufacímkével! Ez így nem nagyon hozott lázba. Ám a gyermekszínház után kézről kézre adtak. Előtte a főiskolán, mivel akkoriban gyenge volt a tervezőgrafika szak, a sokszorosító grafika osztályba jelentkeztem. Rézkarccal, litográfiával foglakoztunk, de kötelező volt másodévesként egy olajképet is festeni. Kiderült, a szagát sem bírom, azt meg pláne nem, hogy félórákat kell kezet mosni utána. Másfelől a matt színeket szerettem már akkor is, ahogy Giottóék, így jött a Wallkyd. Ez olcsó is volt, és ma már látom, hogy döbbenetesen tartós is.

MN: Ezzel készült Kőszeg Ferenc lakásának falán a híres 1971-es szekkó is, amelyet 2016-tól másfél éven át renováltak a Képzőművészeti Egyetem növendékei. 

KGY: Éles, egyértelmű színekkel dolgoztam, csak a testszínt kellett keverni. Minden rákerült a képre, ami ott volt a levegőben, a demokratikus ellenzék tagjai hozták a témákat. A felújítás kapcsán voltak előadások és beszélgetések, ott derült ki számomra is, milyen komoly viták előzték meg, hogy ki kerüljön a képre. Ilyen vitatott alak volt a hatvanas évek nagy sztárja, Angela Davis is, aki a szekkó készítése idején épp Hruscsovnál vizitelt. Én magam egy Schaár Erzsi-szobrot és Duchamp csokoládégépét tettem csak hozzá. Ki legyen, ki ne, ezek politikai szempontok, félbal, féljobb, ezekhez már akkor sem értettem, most sem.

MN: De hát ott látlak minden tüntetésen.

KGY: Mert most nincs kérdés. Amikor letaposnak egyetemet, akadémiát, amikor minden létező kultúrát lerombolnak, egyértelmű hová kell állni. Ismerem a diktatúrák működését, párat már végigéltem, most is ugyanaz megy.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.