Magyar Narancs: Mindig hangoztatod, hogy nem vagy nosztalgikus alkat. Egy 1968-as tárlatot újrarendezni mi, ha nem nosztalgia?
Kemény György: Nem az én ötletem volt, de végül is örülök a megkeresésnek, most fedezem fel ezeket a régi munkáimat újra. És milyen más itt! Mintha felébredtek volna a Csipkerózsika-álmukból. A Fészek Klubban egy kis szobácskában zsúfolódott össze az egész. Egyébként is érzékelem, hogy a nemzedékem iránt megújult a figyelem. De hozzáteszem, ez számomra tényleg a múlt. Sokan jönnek azzal, hogy jaj, miért nem festesz olyan szép színes csíkosokat, azokat úgy szerettem! Miért nem csinálsz lemeztasakokat megint, hisz jönnek vissza a vinylek megint! Pár éve az Ivan & The Parazol frontemberében, Vitáris Ivánban – aki állítólag nagyon hasonlít a fiatalkori önmagamra – merült fel, hogy nekik is készítsek el egy hasonló borítót, mint a Bummm! az LGT-től. De hát az egy másik ember műve! Másban gondolkodom, más érdekel, mintha azt nem is én készítettem volna. Közben meg az a meglepő, hogy annyira frissnek tűnik most mindez a falakon, magam is meg vagyok döbbenve.
MN: Hogy lettél a „plakátos Gyurika”?
KGY: Nem vettek fel rögtön a főiskolára, így egy évre Gábor Pálhoz, a legkiválóbb plakáttervezőhöz kerültem, tanulni – a felesége távoli rokona volt apámnak. Ő megtanított temperával, tuskihúzóval dolgozni, második apámnak tekintem. Később, már a főiskola elvégzése után két évvel a tüneményes Duka Margit, a Bartók Gyermekszínház igazgatója, ki tudja miért, odahívott magukhoz dolgozni. Korábban a Magyar Hirdetőnél, ahová mindenkinek be kellett jelentkeznie munkára, már jeleztem, hogy a plakát felé orientálódnék, de azt mondták, ne legyenek nagy álmaim, végig kell járjam a plakátos szamárlétrát, ami egy több mint tízéves processzus, kezdhetem is egy gyufacímkével! Ez így nem nagyon hozott lázba. Ám a gyermekszínház után kézről kézre adtak. Előtte a főiskolán, mivel akkoriban gyenge volt a tervezőgrafika szak, a sokszorosító grafika osztályba jelentkeztem. Rézkarccal, litográfiával foglakoztunk, de kötelező volt másodévesként egy olajképet is festeni. Kiderült, a szagát sem bírom, azt meg pláne nem, hogy félórákat kell kezet mosni utána. Másfelől a matt színeket szerettem már akkor is, ahogy Giottóék, így jött a Wallkyd. Ez olcsó is volt, és ma már látom, hogy döbbenetesen tartós is.
MN: Ezzel készült Kőszeg Ferenc lakásának falán a híres 1971-es szekkó is, amelyet 2016-tól másfél éven át renováltak a Képzőművészeti Egyetem növendékei.
KGY: Éles, egyértelmű színekkel dolgoztam, csak a testszínt kellett keverni. Minden rákerült a képre, ami ott volt a levegőben, a demokratikus ellenzék tagjai hozták a témákat. A felújítás kapcsán voltak előadások és beszélgetések, ott derült ki számomra is, milyen komoly viták előzték meg, hogy ki kerüljön a képre. Ilyen vitatott alak volt a hatvanas évek nagy sztárja, Angela Davis is, aki a szekkó készítése idején épp Hruscsovnál vizitelt. Én magam egy Schaár Erzsi-szobrot és Duchamp csokoládégépét tettem csak hozzá. Ki legyen, ki ne, ezek politikai szempontok, félbal, féljobb, ezekhez már akkor sem értettem, most sem.
MN: De hát ott látlak minden tüntetésen.
KGY: Mert most nincs kérdés. Amikor letaposnak egyetemet, akadémiát, amikor minden létező kultúrát lerombolnak, egyértelmű hová kell állni. Ismerem a diktatúrák működését, párat már végigéltem, most is ugyanaz megy.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
