„Ezt a rémületet ismerem” – Tarr Hajnal az autistaművészetről

szerző
Artner Szilvia
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Író akart lenni, de a magyar szakra túl sok adatot kellett volna megtanulnia, a Balettintézethez túl magas volt, aztán korán kellett megélhetés után néznie.

Irodalmi díjakat nyert és író akart lenni, de a magyar szakra túl sok adatot kellett volna megtanulnia, a Balettintézethez túl magas volt, aztán korán kellett megélhetés után néznie, így vendéglátózott sokáig, miközben felvették a Képzőművészeti Egyetemre. Innen kezdtük a beszélgetést Tarr Hajnal képzőművésszel, és folytattuk egészen addig, hogy miért foglalkozik ma autista emberekkel, és hogyan lett a Mosoly Otthon Alapítvány munkatársa.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Tarr Hajnal: Kiskorom óta azon vagyok, hogy megértsem, mi történik körülöttem, és mi az én viszonyom mindehhez. A gyerekkorom kaotikus volt, mindig változott valami, beleértve a lakhelyemet, a nevemet, a családi viszonyokat, az engem körül­vevő emberek hangulatait. Követhetetlen és ijesztő volt sok szempontból. Leginkább érthetetlen. Kérdeztem, és figyeltem, hiszen ha valamit megismersz, annak be tudod jósolni a működését. Innen jön az a reflex, hogy folyamatosan próbálok a jelenségek mögötti összefüggésekre rálátni, amilyen mélyen csak lehet. A munkáim ennek a figyelemnek és értelmezési folyamatnak a dokumentációi. Azt je­lenítik meg vizuálisan, hogy mindennek a jelentése elmozdulhat és felülíródhat, és hogy ennek a felülíródásnak milyen fázisai vannak, mi a folyamat legmélyebb szerkezete. Installációkat, objekteket és rajzokat csinálok, bár az utóbbi években a hazai kultúrpolitikai helyzetből fakadó hibernáció hangulata rám is kihat. Gondoltam rá, hogy pályázzak, és menjek külföldre. Egy képzőművész elég sokáig el tud sakkozni rezidencia-programokkal, de én képtelen vagyok leírni, hogy miért tök jó a művészetem, és miért válasszanak engem a sok közül, márpedig a pályázatírás erről szól. Erre nincs időm, sem energiám, a kedvemről nem is beszélve. Nem akarok többet magyarázkodni.

MN: Most már nem is vagy aktív képzőművész?

TH: Dehogynem, de én igazából Tarr Hajnalkaként vagyok aktív, és ebben benne van minden, amit csinálok. Jaksity György felnőtt autistákat ellátó lakóotthonok támogatására létrehozott Mo­soly Otthon Alapítványával (MOHA) felépítettünk egy művészeti programot, ami én vezetek. Szerintem aki művészeti tevékenységet végez, az nem csinál mást, mint azt, hogy a gondola­tait, érzelmeit valamilyen formába helyezi, hogy könnyebben tudjon viszonyulni hozzájuk. Legyen ez a forma szöveg, tárgy, mozgás, zene… – ami a legotthonosabb. Az, hogy képzőművészként műtárgyakat csinálok a gondolko­dásom dokumentációiként, vagy írok a Facebookra egy fél monológot, összerakok egy kiállítást kurátori minőségben, esetleg autisták rajzaival foglalkozom, ez nekem mind ugyanaz. Ugyanakkor fontos, hogy a realitásban is mozdítsak előre dolgokat, egy galéria faláig kevés volna, pláne a rémes hazai viszonyokat elnézve. Az alapítványi munkánk nyomán sok minden mozdul meg, mára már hat lakóotthonban zajlanak rendszeres rajzfoglalkozások, az éves aukcióinkból eddig összesen 100 millió forinttal tudtunk 11, a fennmaradásért küzdő civil lakóotthont támogatni. 5000 darabos rajzgyűjteményünk is van, terméket fejlesztünk, brandet építünk, bevisszük az autizmust a köz­tudatba. Ez kevésbé absztrakt, mint a művészet, konkrétan kihat emberek életére, és nekem erre az érzésre elementárisan szükségem van. Sok és nagy a baj egy csomó területen, a magatehetetlenség érzését pedig nehezen viselem.

MN: Hogyan találkoztál a MOHA-val?

TH: Rendezett egy aukciót 2008-ban, ahol kortárs műveket árvereztek el, és az én munkáim is köztük voltak. Az alapítvány később arra biztatta az aukción szereplő művészeket, hogy látogassanak le egy-egy lakóotthonba, ha van kedvük, hozzanak létre közös munkát a fiatalokkal. Én négy napot töltöttem egyhuzamban a Szimbiózis Alapítvány lakóotthonában, rajzoltattam a fiatalokat, és nagyon meglepett, amit rajzoltak és ahogy. Megdöbbentett, hogy nincsenek metaforák, nincsenek sztorik, nincs narratíva. Nagyon önmaguknak való, repetitív, strukturált rajzok voltak, lerakott motívumok kontextus nélkül, egyfajta ready-made jelleg. Ez nekem csak a kortárs művészetből volt ismerős. Akkor még semmit nem tudtam az autizmusról, márpedig az autizmus diagnosztikai kritériumai a rajzokon is megragadhatók: amit a papíron lenyűgözőnek találtam, az gyakorlatilag az autizmus nagyon komplex és rendkívül sajátos működése is egyben. Azonnal rákattantam, hívtam az alapítványt, hogy szeretnék többet rajzoltatni jobb anyagokkal és rendszeresen, mert szerintem zavarba ejtő lesz az eredmény. 2011-ben már a Nemzeti Galériában rendeztem kiállítást autisták rajzaiból és azokkal párhuzamba állított kortárs munkákból. Kétszáz autistarajz volt, és kilenc kortárs művésztől rendeltem mellé munkákat a vélt vagy valós párhuzamok alapján.

MN: Mit jelent neked az, hogy autista?

TH: Az autizmus állapota extrém és megcsontosodott formája valaminek, amit mi is nagyon ismerünk. Az emberi viszonyok, a világ működése iszonyú komplex, mindent gyorsan és jól érteni, megfelelően reagálni mindenkinek megterhelő, ebben senki nem lehet eléggé profi. Mindenki megéli az izolációt bizonyos helyzetekben, ami abból fakad, hogy nem érted, ami körülötted vagy benned zajlik, gyorsan kellene reagálnod és jól, de nem tudsz, eszköztelennek és elveszettnek érzed magad. Az autisták izolációja jóval szélsőségesebb, de hasonló. Nekik nehézségeik vannak abban, hogy megértsék magának a kommunikációnak a funkcióját, nehézségük van a metaforák ér­telmezésével, mások szándékainak értésével, egyáltalán azzal, hogy milyen helyzet mit jelent. Nem ismerik fel a kontextusokat, és hogy akkor, az adott helyzetben mi a lényeges és mi a lényegtelen információ, mi mit jelent, ennek megfelelően a világ számukra egy ingerzuhatag, amit nem bírnak el. Jobb esetben ezt a munkát az agy a másodperc töredéke alatt elvégzi, de az autisták esetében ez nem így történik. Így nem arról van szó, hogy nem akarnak kapcsolatot teremteni, hanem inkább arról, hogy ehhez a nagyon komplex feladathoz alig vannak megfelelő eszközeik. Neked kell megtenned a lépést a rájuk szabott módon, rá kell hangolódnod az adott ember eszköztárára. Az autisták tényleg ufók. És anarchisták, amit bírok bennük: kikérik maguknak azt a tényt, hogy a dolgok és a jelentésük folyamatosan változik. Annyira nehezen értelmezik a helyzeteket, hogy ha azok hirtelen megváltoznak, az olyan számukra, mintha szétesne a világ körü­löttük, és erre nagyon kétségbeesetten tudnak reagálni, hiszen ilyenkor elementáris félelem van bennük. Ezt a rémületet ismerem. Amikor azt hallom, hogy egy autista dührohamot kapott, mert valami megint fenyegetően érthetetlenné vált, belül mindig azt érzem, igazad van, kisapám, igazad van, és hogy rám is rám férne végre egy kiadós dühroham, kár, hogy alkalmatlanná tesz rá az önkontrollom.

MN: Mikortól vált nyilvánvalóvá, hogy ezek a rajzok alkalmasak arra, hogy branddé váljanak? Hogyan jutottatok el a termékekig?

TH: Már az első rajzokat látva evidens volt, hogy ezek a strukturált rajzok a színeikkel textilre kívánkoznak, kiválóak mintának. Harmati Hedvig, a MOME textiltervező tanszékének vezetője is megerősített ebben a vízióban.
Ő mutatta be Révész Eszter textiltervezőt is nekünk, aki a hernyóselyem sálainkat tervezi az autistarajzokból, amelyeket Milánóban gyártatunk, csúcsminőségben. Elkezdtünk együtt dolgozni az Artista Stúdióval és a Kele Clo­thinggal. Az idei aukciónkon egy olyan divatbemutatóval rukkoltunk elő, amelyen az általuk tervezett ru­háin­kat vonultattuk fel a sálakkal együtt. Amikor 15 profi, gyönyörű modellcsaj vonult végig ezekben a ruhákban, színes fényekben egy óriási LED-fal előtt, amire a vj szuperszonikus látványt kavart az autistarajzok elemeiből, éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam: atyaég, amit itt látok, az masszívan fogyatékosügy, csak más szemléletmóddal megközelítve. Képtelen voltam nem a Szimbiózis Alapítványban élő, nem beszélő, egykor állami gondozott autista lányra gondolni, Lakatos Renátára, aki ha nem satírozza be nekem azt a géppapírt koromfeketére, akkor most ez nincs. Az ő rajza miatt kezdtem el ezt az egészet. Szóval iszonya­tosan menő termékeink vannak ­Autistic Art néven, és a határ a csillagos ég. Pár hete jöttek ki a noteszeink a nyomdából, szintén gyönyörűek. Már van web­shopunk is. Azon dolgozunk, hogy erősödjön meg a brand, ismerje meg minél több ember, és hosszú távon a termékek eladásából tudjuk a lakóotthonokat támogatni. A termékeink olyan helyeken szerepelnek, mint a Ludwig, MNG, MONO, Treasure, The May­fair Col­lection, Fian Concept, tehát olyanokon, ahol a legjobb minőségű cuccok fordulnak elő. Ez megint semmi más, mint kontextusváltás. Van egy csoport, amely azért kivetett a világból, mert nem képes a kontextusokkal zsonglőrködni, mi meg pont azáltal tudjuk őket segíteni, hogy radikálisan más helyen mutatjuk meg őket. A fogyatékkal élők kemény vilá­gát átemeljük a csúcsminőségű dizájn luxusvilágába. Szerintem ez punk.

MN: A társadalmi összefüggések olyannyira foglalkoztatnak, hogy a Szabadság téri emlékművet más kontextusba helyezni igyekvő Eleven Emlékmű Csoportnak is tagja voltál. Miért csatlakoztál?

TH: Esztétikailag és ideológiai­lag is elleneztem a művet, és ebből nyilván az utóbbi a fájdalmasabb, mert olyat már láttunk, hogy valami ostoba, patetikus és ronda, és az nem olyan botrány, mint az, amit ez a szobor állít, illetve az, hogy ezt masszívan képviseli továbbra is.

MN: Mit sikerült elérnetek?

TH: Egyrészt azt, hogy innentől erre az emlékműre nem lehet ránézni anélkül, hogy ne látnánk, ami történt és történik körülötte. Ilyen értelemben lebontottuk az emlékművet, addig zaklattuk, amíg kifordult önmagából, és lejött róla a smink, a paróka meg az egész hazugság. Kipukkadt, és most olyan nekem, mint egy furcsa alakú nagy, ronda lufi. Ettől függetlenül továbbra sem bírok ránézni. Nekem a választások igazi traumát okoztak, és akkor azt gondoltam, hogy nincs mese, be kell menni az emberek közé, és az alapoktól kezdeni, meg kell tanulni a diskurzust, egymás megértését. Ha ezt nem csináljuk meg, akkor nem haladunk. Egymás között forradalmárnak lenni könnyű. Nagyon tetszett, hogy jöttek jobbról és balról is emberek, más véleményeket hallgatunk meg, és próbálunk velük közös nevezőt keresni, és kibírni a másik indulatát – és a sajátunkat, amit a másik indulata generált bennünk. Megértettem ezt a traumaszkandert: ha te azt mondod, holokauszt, én azt mondom, Trianon. Ez az egész helyzet arról szól, hogy mit kezdjünk a másik traumájával, amikor a sajátunkat sem tudjuk feldolgozni. Szerintem a szélsőségesek között egy csomó frusztrált, meg nem értett ember van, aki talált egy helyet, ahol kiabálhat. Rengeteg fájdalom és félelem van bennük, aminek most találtak egy formát, egy közösséget, ráadásul van hozzá jelmez. Nem egy eljobbosodó embert néztem végig közelről. Valójában az indulatuknak semmi köze nem volt a történelemhez. Ahhoz volt köze, hogy az anyja bántalmazta, az apja pedig alkoholista volt, majd elhagyta őket. Könnyebb azt kántálni teljes gőzzel, hogy zsidók így és zsidók úgy, mint szembenézni azzal, hogy milyen volt a gyerekkor. Ha tehetném, az elkövetkező húsz év minden olyan pénzét, amit emlékműállításra szánnak, ingyenes, mindenki számára elérhető pszichoterápiás kezelésre fordítanám. Nem mintha élnének vele azok, akik a legjobban rászorulnak. Mondok egy elég sarkos példát: társkereső oldalon tapasztaltam, hogy kapok egy joviális bemutatkozó levelet, csini vagyok, tetszem, igyunk kávét. Visszaírok szintén joviálisan, hogy köszi, de nem, további jó párkeresést. Erre jön egy levél vissza, hogy büdös zsidó, és hogy az anyukámmal a cigányok mit csináljanak. Nem egy ilyen volt. Ez ennyire irracionális. Hát nem fantasztikus? Elképesztő és tragikus. És semmi köze Trianonhoz vagy a zsidókhoz. Ennek a visszautasítottságból fakadó mélységes indulathoz van köze, olyan embe­rek esetében, akiknek minden visszautasítás egyenlő a teljes megsemmisülés és kivetettség átütő fájdalmával.

szerző
Artner Szilvia
publikálva
2014/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    dot
    2015. január 29., csütörtök 23:57
    Nagyon jó beszélgetés lett. Köszönöm!

    Keresgettem még a neten, és találtam egy másik érdekeset is.
    Hátha Más is szívesen olvassa:
    http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/atmegyek_a_falon__beszelgetes_tarr_hajnalkaval.417.html



Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...