Vagyis provokálták a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, több mint harminc évvel ezelőtt. Most úgy függeszkednek a falakon, a többségük plexidobozban, mint kicsiny koporsói a valaha megfogalmazhatatlan vagy meg sem fogamzó vizuális gondolatnak – s ezzel egy pillanatra sem akarnám idejétmúltnak nevezni ezeket, hiszen viccesen fordul ismét az idő arra, hogy újra érvényt kapjanak. Annyi bizonyos, hogy Klimót témájához, tárgyaihoz valami melankolikus, egyben konceptuálisan szimbolikus gondolkodásmód kötötte és fűzi ma is, amelynek lényegét egy nem egészen ismeretlen, mégis különös elegyű analitikus igény és vágy adja: a mester a művészetet mint nem érzéki absztrakciót vizsgálta ezekkel az érzékivé tett, bánattal átitatott munkákkal. A kollázsok, assemblage-ok, átabota tárgyegyüttesek a melankólia mellett vagy fölött pengeéles iróniával teszik önmagukat a kettősmutatás, paradoxonnal ábrázolás szellemes példáivá, egyszersmind folytatólagos hivatkozássorozatként illusztrálják, miképpen kell működnie a képzőművészet és az irodalom együtthatását megóhajtó látásmódnak.
Jarry, Kafka, Sade, Thomas Bernhard és Artaud voltak Klimó ihletői az elmúlt évtizedekben, s mint láthatjuk, a hetvenes évek közepe óta munkáin az irodalmi elemek a durvaság és az átszellemültség végletei között villódznak, hol megfontolt stiláris óvatossággal és kiszámítottsággal, hol a blaszfémiáig villantva a gúnyt. Pontos és jól rendezett kompozíciói még valamifajta színházi tudatot is sugallnak: távolról figyelt, intelligens lényeknek tetsző antropomorf foltok alkalmazkodnak irodalmi szövegekhez, vagy leg alábbis azok emlékéhez, s ahogy a hetvenes években az arte povera hatása alatt dolgozott, úgy a nyolcvanas évek elején festett munkái az olasz és francia absztrakt szürrealizmust és az informelt aktualizálták erős pszichológiai érzékkel. Úgy rémlik, annak idején mindenekelőtt az olasz Alberto Burri és a svájci–román–zsidó Daniel Spoerri volt hatással gondolkodásmódjára és technikájára. A benyomások, az imprintek eredményeképpen különösen az utóbbi eat artjának „hungarizálása”, továbbszegényítése igen rokonszenves: Spoerri mindig ügyelt valamiféle klasszikusan szép, harmonikus mozzanat megőrzésére, Klimót ez már nem érdekelte, tárgyegyüttesein a véletlen kínálta szépség pusztán esetleges fosszília gyanánt nyilatkozik meg.
A festmények a figuralitás és az absztrakció határán állnak, de már onnan, a látványelvűségen túlról tekintenek vissza vagy át a narrativitás oldódása után. Ennek köszönhető, hogy a téri kapcsolatok bonyolultnak és szövevényesnek hatnak, a konkrét és kvázisíkok mintha egymásba csúsznának, bár nem történik más, mint hogy a felismerhető és a csak sejthető realitás a viszonyla gossággal kokettál. A nyolcvanas években készült festmények a szellemiek utáni törekvést, emelkedettséget sugározzák, egyszersmind a véreset, a tragikusat, a Sade-illusztrációkon pedig egészen egyszerűen a szar szarságát. S mindez nem valami átintellektualizált stílvegetáció formájában kap képet, hanem expresszív, indulatos gesztusokkal.
A kamaratárlat anyagának egy része Klimó Károly 1983-as, Dorottya utcai kiállításán volt látható, s itt-ott, katalógusokban, könyvekben, folyóiratokban reprodukálták némelyiket. Az 1979-es Lenin és Krupszkaja nyelves csókja című grafika – ha jól tudom – most került először falra nyilvános térben. Kár, mert Klimó kevés publikussá lett figurális munkájának egyike, s általában is sajnálatos, hogy láthatatlan volt mindeddig, hiszen a kor magyar művészete nem bővelkedett hasonlóan kemény és pimasz művekben. A rajz egyszersmind egy eléggé különös ívet is meghúz a magyar művészettörténet idilli históriájában: olybá tűnik, Klimónak sikerült Gulácsy Lajostól Kondor Bélán át önmaga akkori jelenéig és jelenének intellektuális határáig felvázolni egyfajta vizuális gondolkodás sémáját, melyben a szigor és a téboly, az okosság és fegyelmezetlenség teremtett szerkezetet.
Neon Galéria, Bp. VI., Nagymező utca 47., nyitva január 2-ig
