Gyógyír az engedetleneknek

A hang szabadsága - John Cage a vasfüggöny mögött

  • Dékei Kriszta
  • 2013.02.10 14:01

Képzőművészet

A LuMúban kiállított anyag elsősorban nem a zenetörténet szempontjából érdekes.

"Az entrópiasivatag megálmodójaként" vagy "a bejövő zajok apostolaként" aposztrofált John Cage (1912-1992) ugyanis nemcsak az avantgárd zene megteremtőjeként megkerülhetetlen, hanem mert tevékenyen részt vett a különféle művészeti ágakat (például a zenét, a költészetet és a vizuális művészetet) elválasztó falak lerombolásában, s mintegy erjesztő hatással volt a fluxusra és a happeningre is.

Ennek megfelelően a bejáratnál elhelyezett hatalmas fotókon - leggyakrabban több ismert művész, néha pedig ehető gyógynövények társaságában - látható, inkább fess úriemberhez, mint bohókás művészhez hasonlító mester munkásságának csak néhány szelete bomlik ki. A kurátor (Székely Katalin) leginkább Cage képzőművészeti tevékenységére fókuszál. Bár a művész ez irányú fiatalkori álmait feladva fordult a zeneszerzés felé, sosem szakadt el ettől a közegtől; első koncertjét (1943-ban) a New York-i MOMA-ban adta, 1958-ban "kottáit", az időt és a teret egyesítő sajátos partitúráit állította ki (ezek közül itt a Concert for Piano and Orchestra szerepel), s élete vége felé számos rajzot, akvarellt és rézkarcot készített. Barátai közt tudhatta az avantgárd művészet másik pápáját, a dadaizmus megteremtőjét, Marcel Duchamp-t is, akinek halálára készített "emlékműve", a Nem akarok semmit sem mondani Marcelről című plexigramja itt is látható. Az anyagot egy külön teremben prezentált és az 1987-es kasseli dokumentára készített hanginstalláció egészíti ki, amelyben egyszerre összegződik Cage művészi "hitvallása" és annak a hatásnak a lényege, amelyet a keleti blokkban ragadt művészekre gyakorolt. A munka kiindulópontja Henry David Thoreau 1849-ben írt esszéje (A polgári engedetlenség iránti kötelességről), amelynek szövegét a véletlen elvet alkalmazva "írja keresztül". Thoreau - aki egyébként Cage egyik fontos gondolatának ("minden hang a csend rokona") inspirálója - ebben a művében amellett érvel, hogy mindenkinek kötelessége ellenállni az elnyomó állami gépezetnek. A zenei kötöttségektől megfosztott, szabad és a zörejekkel egyenlő rangban kezelt hang, továbbá a művész valódi szabadságát (a tárgyiasult mű elvetése, a szerzőség feladása vagy a kiszámíthatósággal szemben a véletlen alkalmazása) elősegítő mentalitás tette lehetővé, hogy Cage mintává vált a kelet-európai művészek körében.

Cage már 1938-ban létrehozta első preparált zongoráját, és az amerikai művészeti közegben az 50-es évek végétől már ismertnek számított. Ehhez képest 1960-ban, amikor egy tévéműsorban bemutatta Water Walk című performanszát, egyszerűen kinevették. Ebben mint hangeszköz szerepelt - a preparált zongorán és az öt rádión kívül - egy vízzel megtöltött fürdőkád, egy csomó jégkocka, egy gumikacsa, egy kukta, egy üveg bor és egy hatalmas rózsacsokrot tartalmazó váza is.

A nagyközönség szemében talán még ma is provokatívnak vagy éppen csodabogárnak hat. A vasfüggöny mögötti kísérleti zenei műhelyekben tartott fellépései viszont zajos sikert arattak: a kiállítás második egységében e látogatások (például az 1963-as zágrábi vagy az 1986-os szombathelyi) dokumentációja tekinthető meg. Bár George Maciunas fluxusművész szerint "ahol csak megfordult, egy kis John Cage-csoportot hagyott maga után", s ily módon közvetlen kapcsolódási pontok is kimutathatók (például Magyarországon az Új Zenei Stúdióval vagy az Amadinda ütőegyüttessel, mely utóbbi számára még műveket is írt), a kurátor inkább csak felvillantja ezeket. A szájbarágás elkerülése kétségkívül izgalmassá teszi a kiállítást - főként, hogy olyan alkotók munkái is szerepelnek, akik vélhetően nem hallottak Cage-ről, de egyes műveikben hasonló "komponálási" módszereket alkalmaznak. Ilyen például Altorjai Sándor saját korábbi munkáit felhasználó Aleatorikus montázs No.3. című műve, vagy Erdély Miklóstól az emberi hangokat és zenetöredékeket hangszimfóniaként egyesítő Szextett.

A korabeli és a kortárs művek laza tematikus blokkokban követik egymást - így például van külön "szekciója" az autonóm versnek, a strukturalista filmnek vagy az ún. hommage műveknek, utóbbiak között Esterházy Marcelltől a híres csenddarab, a 4'33" átirata, amely az 1982-es bécsi Rolling Stones-koncerten készült néma (!) filmfelvétel ugyanilyen hosszúra megvágott változata.

És persze van partitúrarészleg is Kurtág, Sári, Jeney és Vidovszky különleges kottáival, vagy olyan gyöngyszemekkel, mint Milan Adamciak 1976-os munkája, ahol a hangjegyeket gyógynövényekből morzsolt darabkák helyettesítik. Egy képernyőn végignézhetjük Tomislav Gotovac Zágráb főterén 1979-ben végrehajtott akcióját, amelyben, miután a sípoló tömeg előtt egy a betonra krétával felírt, speciális kottán "lejátszott" egy virtuális számot, meztelenre vetkőzött (a végén, korábbi akcióihoz hasonlóan, elvitték a rendőrök). Akadnak a teremfalakon átnyúló váratlan egybecsengések is. A cseh Milan Knízák installációja egy olyan projektjét idézi fel, amelyben különféle módon szétroncsolt vagy több lemezből egyesített hanglemezeket játszott le, míg a litván Deimantas Narkevicius Lejátszhatsz bármit, úgy hangzik, mint a negyvenes években című interaktív installációja azt demonstrálja (már ha működik), hogy a Hitler-beszédekhez kifejlesztett korabeli csúcstechnika akár egy Jimi Hendrix-számot is képes antedatálni.

A kiállítás fő érdeme, hogy felmutatja, milyen pezsgő és izgalmas avantgárd művészeti események zajlottak a hatvanas-hetvenes években e "kitaszított" régióban. A leghatásosabb közülük az Experimental Stúdió Ötször (1966) című munkája: a művészek úgy rendezték át a varsói Foksal Galériát, hogy a látogatók mozgását különböző hangokat adó műtárgyak akadályozták. És ehhez a mindig máshogy megszólaló, zenélő hangerdőhöz még gyógyfüveket sem használtak.

Ludwig Múzeum, nyitva: február 17-ig

Neked ajánljuk