Gyógyír az engedetleneknek

A hang szabadsága - John Cage a vasfüggöny mögött

Képzőművészet

A LuMúban kiállított anyag elsősorban nem a zenetörténet szempontjából érdekes.

"Az entrópiasivatag megálmodójaként" vagy "a bejövő zajok apostolaként" aposztrofált John Cage (1912-1992) ugyanis nemcsak az avantgárd zene megteremtőjeként megkerülhetetlen, hanem mert tevékenyen részt vett a különféle művészeti ágakat (például a zenét, a költészetet és a vizuális művészetet) elválasztó falak lerombolásában, s mintegy erjesztő hatással volt a fluxusra és a happeningre is.

Ennek megfelelően a bejáratnál elhelyezett hatalmas fotókon - leggyakrabban több ismert művész, néha pedig ehető gyógynövények társaságában - látható, inkább fess úriemberhez, mint bohókás művészhez hasonlító mester munkásságának csak néhány szelete bomlik ki. A kurátor (Székely Katalin) leginkább Cage képzőművészeti tevékenységére fókuszál. Bár a művész ez irányú fiatalkori álmait feladva fordult a zeneszerzés felé, sosem szakadt el ettől a közegtől; első koncertjét (1943-ban) a New York-i MOMA-ban adta, 1958-ban "kottáit", az időt és a teret egyesítő sajátos partitúráit állította ki (ezek közül itt a Concert for Piano and Orchestra szerepel), s élete vége felé számos rajzot, akvarellt és rézkarcot készített. Barátai közt tudhatta az avantgárd művészet másik pápáját, a dadaizmus megteremtőjét, Marcel Duchamp-t is, akinek halálára készített "emlékműve", a Nem akarok semmit sem mondani Marcelről című plexigramja itt is látható. Az anyagot egy külön teremben prezentált és az 1987-es kasseli dokumentára készített hanginstalláció egészíti ki, amelyben egyszerre összegződik Cage művészi "hitvallása" és annak a hatásnak a lényege, amelyet a keleti blokkban ragadt művészekre gyakorolt. A munka kiindulópontja Henry David Thoreau 1849-ben írt esszéje (A polgári engedetlenség iránti kötelességről), amelynek szövegét a véletlen elvet alkalmazva "írja keresztül". Thoreau - aki egyébként Cage egyik fontos gondolatának ("minden hang a csend rokona") inspirálója - ebben a művében amellett érvel, hogy mindenkinek kötelessége ellenállni az elnyomó állami gépezetnek. A zenei kötöttségektől megfosztott, szabad és a zörejekkel egyenlő rangban kezelt hang, továbbá a művész valódi szabadságát (a tárgyiasult mű elvetése, a szerzőség feladása vagy a kiszámíthatósággal szemben a véletlen alkalmazása) elősegítő mentalitás tette lehetővé, hogy Cage mintává vált a kelet-európai művészek körében.

Cage már 1938-ban létrehozta első preparált zongoráját, és az amerikai művészeti közegben az 50-es évek végétől már ismertnek számított. Ehhez képest 1960-ban, amikor egy tévéműsorban bemutatta Water Walk című performanszát, egyszerűen kinevették. Ebben mint hangeszköz szerepelt - a preparált zongorán és az öt rádión kívül - egy vízzel megtöltött fürdőkád, egy csomó jégkocka, egy gumikacsa, egy kukta, egy üveg bor és egy hatalmas rózsacsokrot tartalmazó váza is.

A nagyközönség szemében talán még ma is provokatívnak vagy éppen csodabogárnak hat. A vasfüggöny mögötti kísérleti zenei műhelyekben tartott fellépései viszont zajos sikert arattak: a kiállítás második egységében e látogatások (például az 1963-as zágrábi vagy az 1986-os szombathelyi) dokumentációja tekinthető meg. Bár George Maciunas fluxusművész szerint "ahol csak megfordult, egy kis John Cage-csoportot hagyott maga után", s ily módon közvetlen kapcsolódási pontok is kimutathatók (például Magyarországon az Új Zenei Stúdióval vagy az Amadinda ütőegyüttessel, mely utóbbi számára még műveket is írt), a kurátor inkább csak felvillantja ezeket. A szájbarágás elkerülése kétségkívül izgalmassá teszi a kiállítást - főként, hogy olyan alkotók munkái is szerepelnek, akik vélhetően nem hallottak Cage-ről, de egyes műveikben hasonló "komponálási" módszereket alkalmaznak. Ilyen például Altorjai Sándor saját korábbi munkáit felhasználó Aleatorikus montázs No.3. című műve, vagy Erdély Miklóstól az emberi hangokat és zenetöredékeket hangszimfóniaként egyesítő Szextett.

A korabeli és a kortárs művek laza tematikus blokkokban követik egymást - így például van külön "szekciója" az autonóm versnek, a strukturalista filmnek vagy az ún. hommage műveknek, utóbbiak között Esterházy Marcelltől a híres csenddarab, a 4'33" átirata, amely az 1982-es bécsi Rolling Stones-koncerten készült néma (!) filmfelvétel ugyanilyen hosszúra megvágott változata.

És persze van partitúrarészleg is Kurtág, Sári, Jeney és Vidovszky különleges kottáival, vagy olyan gyöngyszemekkel, mint Milan Adamciak 1976-os munkája, ahol a hangjegyeket gyógynövényekből morzsolt darabkák helyettesítik. Egy képernyőn végignézhetjük Tomislav Gotovac Zágráb főterén 1979-ben végrehajtott akcióját, amelyben, miután a sípoló tömeg előtt egy a betonra krétával felírt, speciális kottán "lejátszott" egy virtuális számot, meztelenre vetkőzött (a végén, korábbi akcióihoz hasonlóan, elvitték a rendőrök). Akadnak a teremfalakon átnyúló váratlan egybecsengések is. A cseh Milan Knízák installációja egy olyan projektjét idézi fel, amelyben különféle módon szétroncsolt vagy több lemezből egyesített hanglemezeket játszott le, míg a litván Deimantas Narkevicius Lejátszhatsz bármit, úgy hangzik, mint a negyvenes években című interaktív installációja azt demonstrálja (már ha működik), hogy a Hitler-beszédekhez kifejlesztett korabeli csúcstechnika akár egy Jimi Hendrix-számot is képes antedatálni.

A kiállítás fő érdeme, hogy felmutatja, milyen pezsgő és izgalmas avantgárd művészeti események zajlottak a hatvanas-hetvenes években e "kitaszított" régióban. A leghatásosabb közülük az Experimental Stúdió Ötször (1966) című munkája: a művészek úgy rendezték át a varsói Foksal Galériát, hogy a látogatók mozgását különböző hangokat adó műtárgyak akadályozták. És ehhez a mindig máshogy megszólaló, zenélő hangerdőhöz még gyógyfüveket sem használtak.

Ludwig Múzeum, nyitva: február 17-ig

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány a tettes

A DK-s politikus visszavonulásának mindenki örül. Örül a Fidesz, örülnek azok is, akik őszintén a pokolra kívánják Orbánt és a rendszerét. Hiszen Gyurcsány távozása felér egy beismeréssel: tényleg mindenért ő a hibás.