Analógiák felmutatásáról van szó, olyanokéról, amelyek meglétét egyre többször érezzük háborogva egyrészt a különféle hivatalos döntések, másrészt a hol útmutatásnak, hol önigazoló ideológiateremtésnek szánt kormánypárti megnyilatkozások hallatán. Ráadásul az állampárti múlt teljessége sejlik fel, ahogy egész foglalkozási, társadalmi csoportok fokozott kiszolgáltatottságának, a hivatalostól eltérő nézetek miatti állásvesztéseknek, az emiatt mélyülő félelemnek, az alkalmazkodás, a törleszkedés korábbról már ismert gyakorlatának vesszük hírét.
Jogos volna tehát az analógiák felmutatása, ha ez nem oldódna fel túl tágas általánosságokban, máskor meg épp ellenkezőleg, szűkre vett felszíni társításokban. A hivatalos ideológia, a Nenyi (a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata - az álságos és bombasztikus elnevezés önmagában is fájdalmat okoz a jó ízlésnek) és a Nehi (Nemzeti hitvallás, az Alaptörvény preambuluma) múltat eltörölni óhajtó, nagyhangúan híg állításai szolgálnak az összevetés jelenbeli oldalaként, az 1945 és 1989 közötti plakátok pedig a kiiktatni vágyott közelmúlt megjelenítésére hivatottak.
Idejében megtudjuk ugyan, hogy az utóbbiak ezúttal nem vizuális dokumentumként vannak jelen - csak hát szemlélődés közben nehéz nem ebben a minőségükben látni őket, hiszen múltidéző funkciójuk szerint mégiscsak dokumentumok. Keletkezési idejük - nyilván szándékos - elhallgatását is a dokumentumjelleg hangsúlyos háttérbe szorítása indokolja. Az viszont, hogy kortalan egyvelegben kavarognak a korai állam-(Béke-)kölcsön-hirdetések film-, politikai, életvitel-javaslatokkal (Mosd meg a gyümölcsöt!, Jöjjön Sztálinvárosba!, Borban az egészség!) előálló és például cirkuszplakátokkal, a letűnt rendszer belső mozgásainak, változásainak elmosása felé sodorja a látogatót, aki ezáltal máris tett egy lépést a múlt eltörlése, vagyis a jelen megértésének szűkítése felé.
Mintha túlfeszült volna tehát a koncepció, amely Nenyi- és Nehi-fordulatokat asszociál egykori filmcímekhez, de mélyebb kapcsolatot nem létesít - hogy is létesíthetne! - a vadonatúj, emelkedett giccs és mondjuk a fél évszázaddal ezelőtti, kalap, sportzakó vagy házicipő vásárlására buzdító plakátok között, amelyek persze kétségkívül sugallnak valami hasonló fensőbbséges magabiztosságot, bratyizni kész pöffeszkedést. A kiegészítők (egy ősrégi Orion tévén futó emblematikus, 1970-es dokumentumfilm, kivetített - alig látható - képsorok az 1949-es népköztársasági Alkotmány elfogadásáról) nem nyitnak új dimenziókat. A kiállítás fő erénye tehát, hogy negatívba fordítja a múlt vizuális felsejdítése által ébresztett nosztalgiát, ahonnan túlságosan is sima az út az egyre nyomasztóbb jelenbe.
Centrális Galéria, Bp. V., Arany J. u. 32., július 28-ig
