Kiállítás

Hirdetmények

Végképp eltörölni...?

  • - kovácsy -
  • 2013. augusztus 4.

Képzőművészet

"Nem plakátkiállítás" - szögezi le az első és második ránézésre kifejezetten plakátkiállítás benyomását keltő összkép előterében álló hirdetőoszlopon (vagyis kifejezetten plakátok kihelyezésére szolgáló tárgyon) olvasható szöveg.

Analógiák felmutatásáról van szó, olyanokéról, amelyek meglétét egyre többször érezzük háborogva egyrészt a különféle hivatalos döntések, másrészt a hol útmutatásnak, hol önigazoló ideológiateremtésnek szánt kormánypárti megnyilatkozások hallatán. Ráadásul az állampárti múlt teljessége sejlik fel, ahogy egész foglalkozási, társadalmi csoportok fokozott kiszolgáltatottságának, a hivatalostól eltérő nézetek miatti állásvesztéseknek, az emiatt mélyülő félelemnek, az alkalmazkodás, a törleszkedés korábbról már ismert gyakorlatának vesszük hírét.

Jogos volna tehát az analógiák felmutatása, ha ez nem oldódna fel túl tágas általánosságokban, máskor meg épp ellenkezőleg, szűkre vett felszíni társításokban. A hivatalos ideológia, a Nenyi (a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata - az álságos és bombasztikus elnevezés önmagában is fájdalmat okoz a jó ízlésnek) és a Nehi (Nemzeti hitvallás, az Alaptörvény preambuluma) múltat eltörölni óhajtó, nagyhangúan híg állításai szolgálnak az összevetés jelenbeli oldalaként, az 1945 és 1989 közötti plakátok pedig a kiiktatni vágyott közelmúlt megjelenítésére hivatottak.

Idejében megtudjuk ugyan, hogy az utóbbiak ezúttal nem vizuális dokumentumként vannak jelen - csak hát szemlélődés közben nehéz nem ebben a minőségükben látni őket, hiszen múltidéző funkciójuk szerint mégiscsak dokumentumok. Keletkezési idejük - nyilván szándékos - elhallgatását is a dokumentumjelleg hangsúlyos háttérbe szorítása indokolja. Az viszont, hogy kortalan egyvelegben kavarognak a korai állam-(Béke-)kölcsön-hirdetések film-, politikai, életvitel-javaslatokkal (Mosd meg a gyümölcsöt!, Jöjjön Sztálinvárosba!, Borban az egészség!) előálló és például cirkuszplakátokkal, a letűnt rendszer belső mozgásainak, változásainak elmosása felé sodorja a látogatót, aki ezáltal máris tett egy lépést a múlt eltörlése, vagyis a jelen megértésének szűkítése felé.

Mintha túlfeszült volna tehát a koncepció, amely Nenyi- és Nehi-fordulatokat asszociál egykori filmcímekhez, de mélyebb kapcsolatot nem létesít - hogy is létesíthetne! - a vadonatúj, emelkedett giccs és mondjuk a fél évszázaddal ezelőtti, kalap, sportzakó vagy házicipő vásárlására buzdító plakátok között, amelyek persze kétségkívül sugallnak valami hasonló fensőbbséges magabiztosságot, bratyizni kész pöffeszkedést. A kiegészítők (egy ősrégi Orion tévén futó emblematikus, 1970-es dokumentumfilm, kivetített - alig látható - képsorok az 1949-es népköztársasági Alkotmány elfogadásáról) nem nyitnak új dimenziókat. A kiállítás fő erénye tehát, hogy negatívba fordítja a múlt vizuális felsejdítése által ébresztett nosztalgiát, ahonnan túlságosan is sima az út az egyre nyomasztóbb jelenbe.

Centrális Galéria, Bp. V., Arany J. u. 32., július 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.