Kiállítás

Amalipe - Barátság

  • - dck -
  • 2013. augusztus 4.

Képzőművészet

A legtöbb kisgyerek imád rajzolni - hat-hét éves koromban naponta gyártottam a szebbnél-szebb ruhába öltöztetett királykisasszonyokat -, de mire kijárja az általános iskolát, képzeletét gúzsba kötik a rajzórák kötelező feladatai, a kocka, a gúla vagy a kúp élethű reprodukálása, esetleg a perspektivikus ábrázolás elsajátítása.

A Józsefvárosban a roma és nem roma közösségek közötti híd megteremtéséért dolgozó Testvérem Egyesület által indított tehetséggondozó mentorprogram olyan képzőművészeti foglalkozást kínált kilenc-tíz éves roma gyerekeknek, amelyben a különféle technikák megismerése egyetlen célt szolgált: a gyerekkori szabad szem megőrzését és fejlesztését. A művésztanárok - Csámpai Rozi, Bogdán János és Gügyi Ödön - által vezetett kisebb csoportok két "feladatot" kaptak: egyrészt, hogy készítsenek közös munkákat, másrészt, hogy ezek témája beleférjen a barátság fogalmi mezőjébe.

A Műterem kávézóban látható kiállításon az "idősebb" és az ifjabb művészek művei együtt láthatók. A tárlatból kitűnik, hogy a mesterek kézjegye egyáltalán nem befolyásolta a fiatalok munkáit, továbbá semmilyen módon sem erőltették, hogy a rajzok és festmények közelítsenek a látható valósághoz. A legérdekesebbek a Bogdán által "vezetett" csoport munkái: a nagyméretű hullámpapírra festett közös képek lendületes kompozíciói, színes, már-már szürreális világa és a térbe kiléptetett alkotás igazi csemegének számít. Nem mintha a többi gyereknek "szégyenkeznie" kellene: a szabadon engedett képzelet kedves és néhol vicces munkákat szült. Sorakoznak a szerelmes mackók, barátságos kutyák és madarak, de akad példa az ölelkező kancsókra is. Kár, hogy a szeretet és barátság képei között egyetlen királykisasszony sincs.

Műterem kávézó, Budapest VIII., Tavaszmező u. 19-21., nyitva július 20-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.