Magyar Narancs: Van személyes emléke a dédnagymamájáról?
Marisa de Lempicka: Tamara 1980-ban halt meg, kilencéves voltam, szóval kislányként találkoztam vele a cuernavacai villájában, Mexikóban, ahol élete utolsó éveiben lakott. Olyan volt először látni őt, mintha egy királynő elé járultam volna. Hozzá hasonlóval sem találkoztam korábban, hihetetlenül erős jelenléte és kisugárzása volt, pedig akkoriban már a hetvenes éveinek végén járt. Hosszú, színes ruhát viselt hozzá illő kalappal és a legnagyobb ékszerekkel, amiket csak el lehet képzelni, és természetesen a sminkje is kifogástalan volt. Kinyújtotta felém a karját, majd azt mondta: „Szólíts chérinek!” Nagyi, mama vagy babcia szóba sem jöhetett, a nővéremet és engem pedig úgy mutattak be neki, hogy „a lányok”, mivel a dédunokázástól öregnek érezte volna magát. Csodálatos háza és kertje volt, ahol hatalmas ebédeket rendezett, általában rengeteg vendéggel. Az egyik legjobb barátnője volt például Savoyai Mária olasz hercegnő (III. Viktor Emánuel olasz király legkisebb lánya – a szerk.), aki szintén Cuernavacában telepedett le, de gyakran megfordult nála Victor Contreras mexikói szobrász is. Meghatározó élmény volt számomra ezekkel az emberekkel és ezzel az életmóddal találkozni. Van egy történet, amelyet még soha nem meséltem el. Mondjuk úgy, hogy Tamara nem a megszokott módon mutatta ki a szeretetét. Nem ölelgetett, ellenben nagyon tudott figyelni. Emlékszem, a legtöbb gyerekhez hasonlóan kislányként én is szerettem rajzolni, és meg is mutattam neki a műveimet. Tisztában voltam vele, hogy a dédnagymamám jelentős művész, ezért nem szomorodtam el, amikor ránézett a rajzaimra és elkezdte sorolni a hibákat: „Ez így nem jó, kimentél a vonalból, más színeket kellett volna használnod.” Csak ötéves voltam, mégsem sértődtem meg a kritikáján. Boldog voltam és büszkeséggel töltött el, hogy ez a nagyszerű művész veszi a fáradságot, és foglalkozik a rajzaimmal.
MN: Mikor szembesült először a dédmamája jelentőségével?
ML: Képzőművészetről szóló könyvek között nőttem fel, így természetesen már az első találkozásunk előtt is tudtam, hogy ki ő. Az első könyv, ami a hetvenes években Tamaráról megjelent, Franco Maria Ricci munkája volt. Tamara nagyon mérges volt a könyv miatt, mert az eredeti megállapodás szerint kizárólag a művészetéről szólt volna. Mivel azonban a szerző nemigen forszírozta az interjúzást, ráadásul Tamara mindig is nagyon titokzatos volt az életét illetően – még azzal kapcsolatban sem lehetett egyértelmű válaszokat kihúzni belőle, hogy pontosan mikor és hol született –, Ricci úgy döntött, hogy Tamara és az olasz költő-katonatiszt Gabriele D’Annunzio levelezéseit publikálja. Ezek egy kislánynak sokat nem jelentettek, viszont Tamara 1920-as és 1930-as évekből származó art deco festményeinek csodálatos reprodukciói is bekerültek a kiadványba. A színek és modern formák erős hatással voltak rám. Tamara a kubizmus, a modernizmus és a reneszánsz manierizmus vegyítésével alkotta meg saját, egyedi stílusát. Mindemellett ő volt az első 20. századi művész, aki független nőként ábrázolta a modelljeit. Elbűvölő és divatos nőalakokat látni a vásznain, akik mégis egyértelműen tudják, hogy mit akarnak, irányítják a saját életüket, holott korábban legfeljebb múzsák, a férfi művészek inspirációi lehettek. Ez teszi Lempicka művészetét a mai napig relevánssá, és ezért tudott Georgia O’Keeffe és Frida Kahlo mögött minden idők harmadik legdrágább női festőjévé válni. 2020-ban Marjorie Ferry portréját majdnem 22 millió dollárért adtuk el egy magángyűjteményből, ami életműrekordnak számít.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
