Interjú

„Influenszer lenne”

Marisa de Lempicka, Tamara de Lempicka dédunokája a művész örökségéről

Hogyan reagál egy ötéves kislány, ha a 20. század egyik legsikeresebb festőművésze kritizálja a rajzait, akit ráadásul nem szólíthat nagyinak? Miért volt sikeres üzletasszony Tamara de Lempicka, mi volt az igazi neve, és milyen autót vezetett valójában az „art deco királynője”? A többi közt erről is beszélgettünk a művész dédunokájával, az örökséget gondozó Tamara de Lempicka Estate LLC elnökével.

Magyar Narancs: Van személyes emléke a dédnagymamájáról?

Marisa de Lempicka: Tamara 1980-ban halt meg, kilencéves voltam, szóval kislányként találkoztam vele a cuernavacai villájában, Mexikóban, ahol élete utolsó éveiben lakott. Olyan volt először látni őt, mintha egy királynő elé járultam volna. Hozzá hasonlóval sem találkoztam korábban, hihetetlenül erős jelenléte és kisugárzása volt, pedig akkoriban már a hetvenes éveinek végén járt. Hosszú, színes ruhát viselt hozzá illő kalappal és a legnagyobb ékszerekkel, amiket csak el lehet képzelni, és természetesen a sminkje is kifogástalan volt. Kinyújtotta felém a karját, majd azt mondta: „Szólíts chérinek!” Nagyi, mama vagy babcia szóba sem jöhetett, a nővéremet és engem pedig úgy mutattak be neki, hogy „a lányok”, mivel a dédunokázástól öregnek érezte volna magát. Csodálatos háza és kertje volt, ahol hatalmas ebédeket rendezett, általában rengeteg vendéggel. Az egyik legjobb barátnője volt például Savoyai Mária olasz hercegnő (III. Viktor Emánuel olasz király legkisebb lánya – a szerk.), aki szintén Cuernavacában telepedett le, de gyakran megfordult nála Victor Contreras mexikói szobrász is. Meghatározó élmény volt számomra ezekkel az emberekkel és ezzel az életmóddal találkozni. Van egy történet, amelyet még soha nem meséltem el. Mondjuk úgy, hogy Tamara nem a megszokott módon mutatta ki a szeretetét. Nem ölelgetett, ellenben nagyon tudott figyelni. Emlékszem, a legtöbb gyerekhez hasonlóan kislányként én is szerettem rajzolni, és meg is mutattam neki a műveimet. Tisztában voltam vele, hogy a dédnagymamám jelentős művész, ezért nem szomorodtam el, amikor ránézett a rajzaimra és elkezdte sorolni a hibákat: „Ez így nem jó, kimentél a vonalból, más színeket kellett volna használnod.” Csak ötéves voltam, mégsem sértődtem meg a kritikáján. Boldog voltam és büszkeséggel töltött el, hogy ez a nagyszerű művész veszi a fáradságot, és foglalkozik a rajzaimmal.

MN: Mikor szembesült először a dédmamája jelentőségével?

ML: Képzőművészetről szóló könyvek között nőttem fel, így természetesen már az első találkozásunk előtt is tudtam, hogy ki ő. Az első könyv, ami a hetvenes években Tamaráról megjelent, Franco Maria Ricci munkája volt. Tamara nagyon mérges volt a könyv miatt, mert az eredeti megállapodás szerint kizárólag a művészetéről szólt volna. Mivel azonban a szerző nemigen forszírozta az interjúzást, ráadásul Tamara mindig is nagyon titokzatos volt az életét illetően – még azzal kapcsolatban sem lehetett egyértelmű válaszokat kihúzni belőle, hogy pontosan mikor és hol született –, Ricci úgy döntött, hogy Tamara és az olasz költő-katonatiszt Gabriele D’Annunzio levelezéseit publikálja. Ezek egy kislánynak sokat nem jelentettek, viszont Tamara 1920-as és 1930-as évekből származó art deco festményeinek csodálatos reprodukciói is bekerültek a kiadványba. A színek és modern formák erős hatással voltak rám. Tamara a kubizmus, a modernizmus és a reneszánsz manierizmus vegyítésével alkotta meg saját, egyedi stílusát. Mindemellett ő volt az első 20. századi művész, aki független nőként ábrázolta a modelljeit. Elbűvölő és divatos nőalakokat látni a vásznain, akik mégis egyértelműen tudják, hogy mit akarnak, irányítják a saját életü­ket, holott korábban legfeljebb múzsák, a férfi művészek inspirációi lehettek. Ez teszi Lempicka művészetét a mai napig relevánssá, és ezért tudott Georgia O’Keeffe és Frida Kahlo mögött minden idők harmadik legdrágább női festőjévé válni. 2020-ban Marjorie Ferry portréját majdnem 22 millió dollárért adtuk el egy magángyűjteményből, ami életműrekordnak számít.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.