A Budai Rajziskola első éves fotográfushallgatója tavasszal azt a „házi feladatot” kapta, hogy készítsen sorozatot August Sander modorában. Kelemen Richárd a Nyugati aluljárójában indult a nagy előd nyomába, járókelőket szólított le, hogy álljanak analóg kamerája elé, állványát egy régi dekoráció hűlt helyén lévő falfelület elé helyezte. Persze, sokan elküldték francba, de hetvenen kötélnek álltak: kicsik és nagyok, idősek és fiatalok, fehérek és feketék. Inkább átutazók és nem az aluljáró jellegzetes figurái. Hetven portré készült így, Kelemen mindenkire csak egy kockát szánt.
A drámai, fekete-fehér képek eszünkbe juttatják Sander világhírű A 20. század emberei sorozatát, de itt már annyi kapaszkodó sincs, hogy a „modellek” szakmáját ismernénk. Kelemen kérdése ez volt: „Teremthető-e mesterségesen olyan közösség, melynek tagjai valószínűleg soha nem találkoztak?”
A felvételeket júniusban a Fugában állították ki, ígéretes kiállítás volt, de a szereplők csak ezután váltak különös, de legalább nem mondvacsinált közösséggé. Készült ugyanis egy nagyméretű nyomat az összes fotóval, és arra a koszos falra tették a Nyugati aluljáróban, amelyik előtt a képek készültek. A járókelők java észre sem vette, de szép számban voltak olyanok is, akik nemcsak látták az installációt, de hozzá is tették a magukét – erre augusztus végéig volt módjuk. Ennek nyomán a kép mindennap változott, ami még úgy is nagy dolog, ha a háttérben esetenként csak a hétköznapi rongálás munkált.
