„Fél éven keresztül ez a múzeum dübörögni fog a jazztől” – mondta a megnyitón Kiss Imre, az MKVM igazgatója. „Jazz az, amit az adott korszakban és helyszínen, megszólalásának pillanatában jazznek tartanak” – ez pedig már körülbelül a tárlat mottója. A bejárattól balra tábla hirdeti, meg azt is, hogy a rendelkezésre álló történeti anyagmennyiség egyetlen ezreléke fért csak a kiállítótérbe. A bejárattól jobbra egy feketére sminkelt fehér zenész bábjának embernagyságú karton mása vigyorog az érkezőkre – és rögtön az elején felborítja az időrendet, a kiállítás legmarkánsabb rendezőelvét. Ezt leszámítva az óra járása szerint telik a tárlat ideje 1853-tól 2015-ig, ajtótól ajtóig. A kiállítási tárgyak közben majdnem teljes szabadsággal bemutathatják önmagukat, eligazításként csak egy-egy oldal szöveget kapunk minden korhoz. Inkább kevés ez, mint sok, a figyelmünket mindenesetre nem vonja el a túl sok betű.
Nem világos, hogy tulajdonképpen a jazzt magát akarja-e kiállítani ez a tárlat, vagy csak bemutatni annak néhány válogatott lenyomatát. A jazzről szólnak a kotta-, könyv- és lemezborítók képei, a reklámplakátok, plexibörtönbe zárt hangszerek, kazetták és néma gramofonok. Ez a régészeti gyűjtés kevéssé organikus módon váltja egymást a jazz ihlette művészettel, ami olyan élő, mint a zene maga. Ott van például Gyémánt László festménye a semmibe diszponált Tony Lakatosról; ha az ember elég ideig nézi a klarinétozó ujjakat, az alak játszani kezd. Siklós Péter fantáziaportréi pedig már végképp szétfeszítik a történeti megközelítés kereteit. Önállóak, ahelyett, hogy a magyar jazz meghatározó zenészeit sorolnák. Az összhatásban így van valami a Wunderkammerek és a faluházak eklektikájából. A zavart oldják a tiszta fehér falak és a tárgyak levegős elrendezése. Érdemes akkor menni, ha koncert is van.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, nyitva 2016. április 24-ig
