Biztosra veszem, hogy harisnyakötős buja démonok, áttetsző ruhás, nagyvilági mondén hölgyek és széttárt lábú, mindenre elszánt kurtizánok hada fogad. Tévedek.
A csábítás fegyvere, avagy Divat, stílus és öltözködés száz év magyar festészetében című tárlat a Kieselbach Galériában nem az erős felől indít. Finomabban, mondhatni rafináltabban építkezően kínálja százévnyi festészeti csábítását. Akár az okos asszony, aki nem mutat meg mindent egyszerre. A pokol bugyraiig boldog békeidők szolid női kalapjain, színes napernyőin, a szalonzsáner kötelező sétapálcáin és öltönyzsebbe szúrt díszzsebkendőin keresztül vezet az út – ez a kibogozhatatlan fűző dramaturgia. A félmeztelen lányt farmerszoknyában, kombinés Pankát vagy a vörös hajú lányt fekete szandálban ki kell érdemelni.A fürdőző nőkről nem is szólva.
A tárlat egyik első képén padon ülő, Szép Ernő világát idéző, rózsaszín muszlinruhás nő: egyetlen porcikája se látszik a kezén túl.
Persze ki mondta, hogy a kézfejen erotikusan kidudorodó erektől nem lehet lázba jönni? Teniszütős udvarlója arcán korabeli spleen, a tetőtől talpig beborított nő viszont szemérmes. Látszólag semmi kémia nincs közöttük. A nő könyvét arcához emeli, hogy hát azért mégis. Nem is annyira, hogy ezzel jelezze a comme il faut távolságtartást, a férfiúi közeledésen való kötelező megrökönyödést, mint inkább, hogy arcjátéka el ne árulja a pőre igazságot. Hogy bizony itt udvarlásra már semmi szükség. Erről azonban hallgatni kell, mint a sír. A színjáték csak most kezdődik. Ez a kiállítás igazi nyitóképe.
Ugrunk egy termet és Pataki Ági mozaikokból kirakott, zölden villódzó, egykor a Kálvin téri tűzfalról ránk mosolygó szeme szegeződik ránk. Ő nem szemérmes. A legkevésbé sem. Hívogató. Majd száz év alatt eljutunk oda, hogy a nő nemcsak hívószó, de övé a hívó szó. Aki Vaszary Jánosnál még szégyenlősen félre néz, a 80-as évek egyenjogú szocialista társadalmában kihívóan ránk tekint. Lesz, ami lesz. Ami nem jelenti, hogy a férfi ne legyen férfi.
Tán ugyanez a férfi áll sorba néhány teremmel odébb jeansért a hetvenes évek Budapestjén hosszú órákon keresztül Papp Gábor Zsigmond Budapest Retro című filmjében, hogy külföldi farmernadrághoz jusson. Igaz, ő saját vágyainak akar megfelelni, nem úgy, mint a száját rúzsozó nő néhány teremmel korábban, aki mindezt a férfiért teszi.
| ||
A Perlmutter Izsákon, Cigány Dezsőn, gróf Batthyány Gyulán, Fényes Adolfon és Csók Istvánon keresztül kibontakozó és Czene Béláig jutó tárlat térben-időben és stílusban is cikáz, s épp ettől jó.
Belle époque, art deco, modernizmus.
Minden kor kineveti az előzőt, hogy aztán újra elővegye, megtekerje, kifordítsa, csűrje-csavarja, lemeztelenítse vagy épp nyakon öntse valamivel. Egy valami állandó: nő a férfinak, férfi a nőnek.
Jolán, kedvesebb volt számára egy volán – énekli Janka Béla és Berényi Bezzegh György a 68-as táncdalfesztiválon és most, a Falk Miksa utcában.
A nő a divat mögé bújik, vagy kibújik mögüle. Nője, férfija válogatja. Szerencsére Kieselbach tárlata nem feledkezik meg a férfiról sem. Kalapjáról, cilinderéről, finom szabású, öltöny alatti mellényéről, mesterien megkötött nyakkendőéről. A kiállásról, ami mögött ott az erő, a visszafogottság, a világ rendjének tudása, ami mellé minden asszony odaállna.
S ha felöltözött a nő, s felöltözött a férfi, és az utolsó simításokat is elvégezte a divat görbe tükrében, jöhet az interakció, a közös sakkozás, fényképezkedés, reggeli a szabadban, minden, ami a társas élethez kell. Urak és úrasszonyok, népiesek és urbánusok, politikusok és civilek, haute société kontra plebs, haute couture versus prȇt à porter. Budapest, Párizs, Róma kiteszik vagy épp elrejtik idomaikat, megmutatkoznak vagy szolidan háttérbe vonulnak, aszerint, hogy tér, idő és személyiség mit diktál. Lehet kövér, lehet sovány, lehet magas, lehet alacsony, ahogy az S-modell reklám búgta a 80-as években. Csak az az elvtársnői kosztüm ne lenne.
A csábítás fegyvere, avagy divat, stílus és öltözködés 100 év magyar festészetében; Kieselbach Galéria; nyitva: november 28-ig
