Magyar Narancs: A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fémműves mesterképzésén diplomáztál 2013-ban az emlékek őrzését szolgáló filigrán tárgycsaláddal, amely az akkori designszemléletű képzésben elsősorban megmunkáltságával és klasszikus anyaghasználatával tűnt ki. Az eltelt hét év alatt mennyiben változott az alkotói szemléleted?
Börcsök Anna: Kétszer – 2014-ben és 2015-ben – is elnyertem a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíjat. A második év bizonyult számomra tervezőként és alkotóként valóban meghatározónak. Akkor tudtam igazán kilépni a diplomamunkám méretbeli és formai megkötéseiből, és léptéket váltva egy modern kori, teljes testet borító, nemesacél páncélkollekciót hoztam létre Kalicz Klárával közösen, aki a jelmezeket és az öltözékeket készítette. Ez a kooperáció sokat segített abban, hogy megtapasztaljam, hogyan lehet kísérletezéssel kitörni az ékszer anyagának, hordhatóságának és egyáltalán a fogalmának keretei közül. Ez a tapasztalat vezetett a művészi ékszer területére is, hogy aztán 2016-ban Fazekas Veronikával, Fekete Fruzsival, Horányi Kingával, Neuzer Zsófiával és Tengely Nórával közösen létrehozzuk a H6 alkotócsoportot.
MN: Hogyan határoznád meg a kortárs művészeti ékszer fogalmát?
BA: A fogalmi meghatározás nehézsége hasonlít ahhoz, ami a design körül is kialakult a magyar terminológiában, annak helyesírásában és a hazai teoretikusok eltérő értelmezéseiben. Már az is kérdéses, a fogalom pontosan mit foglal magába. A fő probléma az angol eredeti lefordíthatatlansága, ugyanis a contemporary jewellery magába foglalja a „kortárs”, a „művészi” és az „author” fogalmakat is, ami nem pusztán annyit jelent, hogy az ékszert egy ma élő alkotó tervezte, hanem azt is, hogy valamilyen aktualitást hordoz magában. A művészi kifejezés arra utal, hogy az adott tárgy képzőművészeti alkotás, az author pedig arra, hogy ezek alkotói és legtöbbször egyedi darabok, azaz a tervezőjük és készítőjük azonos. Talán úgy lehetne összefoglalnom, hogy ezek a tárgyak jelentéssel bíró miniszobrok, amelyek elhelyezhetők a testen vagy – ezzel a kiskapuval megkerülve a hordhatóság kritériumát – a testhez kapcsolhatók.
MN: A kortárs ékszer nagy halmaz, téged a narratív ékszerek mozgatnak meg. Mi az összefüggés a művészi és a narratív ékszerek között?
BA: A narratív ékszer a kortárs művészeti ékszer egy ágának tekinthető, viccesen fogalmazva: nem minden művészi ékszer narratív, de minden narratív ékszer művészi. Nálam dupla jelentéssel bír a kifejezés: a tervezés során egy történetből indulok ki, de az általam létrehozott tárgy egy másik történetet, egy másik olvasatot hív életre abban, aki megnézi, viseli vagy gyűjti.
MN: Rendkívül megosztó az anyaghasználat kérdése is. A kortárs ékszertervezők nem csupán nemes, hanem gyakorlatilag bármilyen anyagból dolgozhatnak, még újrahasznosított matériákból, sőt, akár hulladékból is: a gyűjtők ezekért is hatalmas összegeket fizetnek ki. Mi adja egy ilyen ékszer valódi értékét?
BA: Hasonlók az értékjellemzők, mint a kortárs képzőművészetben. Fontos az alkotó identitása, az üzenet és a történet, amelyet a tárgyai közvetítenek, ezek felülírják mind az anyaghasználat, mind a hordhatóság kérdéseit.
MN: Készítettél már műanyag WC-ülőkedarabokból glóriát, patinázott rézből maszkokat formázó brossokat. Mi a jelentése a sokféle matériának?
BA: Valenciában töltöttem egy Erasmus-félévet, az ottani képzésen nyert értelmet számomra az a közhelyes felismerés, hogy tényleg mindenből lehet ékszert készíteni. Ezután szabadabban nyúltam az anyagokhoz, és elfogadtam azt, hogy hagynom kell, hogy az alapanyagban rejlő jelentés kerekedjen felül. Amikor műanyaggal kezdtem dolgozni, bele kellett törődnöm a hibákba, azaz hogy ezzel a matériával nem lehet úgy bánni, mint a nemesacéllal, amely lézerrel vágható, pontos, és szinte örökkévaló végeredményt produkál. Rézzel a legújabb sorozatomban dolgoztam, az megint más megközelítést kíván. Alkotóként nekem is át kell lényegülnöm minden anyaghoz. Eddig a legextrémebb kihívásnak a műanyag WC-ülőke bizonyult, abból a glórián kívül medálokat és fülbevalókat is készítettem. Ebben a Hétköznapi szentségek című szériában nagyon fontos volt az anyag jelentése. Ezzel az anyagválasztással azt szerettem volna szemléltetni, hogy a kortárs ékszer területén nincsenek sem tabunak számító témák, sem ilyen alapanyagok. A WC-ülőkékből készült tárgyaim elérik a céljukat: hatást váltanak ki. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki valamiféle reakció nélkül elment volna mellettük.
MN: 2015-ben indult az Ékszerek Éjszakája Budapest (ÉÉB) nevű eseménysorozat, rendezvény, amelynek 2018-tól te is az egyik szervezője vagy. Miért lehet érdekes ez a szélesebb közönség számára?
BA: Az alapító szervezők célja az volt, hogy a kortárs művészeti ékszer műfaját megismertessék a hazai közönséggel. A mi csapatunk ezt a célt kibővítette azzal, hogy a budapesti rendezvényt bekapcsolja a nemzetközi áramlatokba. Számos külföldi alkotót hívunk meg előadni, workshopot tartani, kiállítani, sőt a központi eseményt, a tematikus ékszertervező pályázatunkat is nemzetközivé tettük. A szakértő zsűri válogatta ékszerekből rendezett tárlat a publikum számára is rávilágít arra, hogy a kortárs művészeti ékszer területe mennyire sokszínű és szerteágazó, és egyben bizonyítja azt is, hogy a magyarok lépést tudnak tartani a külföldiekkel.
MN: Az mennyire megy át, hogy az ékszer fogalma immár nem csupán a megfizethető, az érettségire kapott láncos medált és az arany karikagyűrűt, vagy a fast fashion márkák bizsukollekcióit takarja?
BA: Azt látjuk, hogy igenis van hatásunk. Sőt, évről évre egyre több támogatóval dolgozhatunk együtt. Megmutattuk azt is, hogy a magyar ékszertervezők is lehetnek ismertek és elismertek, keresettek külföldön. Itthon pedig egyre szélesedik az érdeklődők mellett a vásárlók köre is, akik nyitottak a különleges és egyedi tárgyakra.
MN: Világszinten a legismertebb ilyen rendezvény az 1959-es alapítású müncheni Schmuck ékszerfesztivál. Az ÉÉB miben más?
BA: Az ÉÉB a bécsi Schmucktage mintájára szerveződött. Nemzetközi viszonylatban jelentős például a bukaresti AUTOR ékszerkiállítás és -vásár, valamint az Athens Jewelry Weeket említeném még, amely szintén mintaként szolgált számunkra. Az ÉÉB abban különleges, hogy mi minden évben egy előre meghatározott tematika szerint hirdetjük meg a nemzetközi pályázatunkat, ahol a téma miatt a pályázóknak évről évre újat kell mutatniuk.
MN: Mi lesz az idei – szeptember 14. és 20. közötti – ÉÉB kiállítás tematikája?
BA: Amikor 0 NEGATIVE, azaz zéró negatív címmel hirdettük meg az idei tematikát, még fel sem merült, hogy sajnálatos módon ennyire aktuálissá válik ez az egyébként sokféle értelmezést felvillantó téma. Én egy maszkokat ábrázoló, negatív bross-szériával indultam a pályázaton, amelyet fordítva, a ruha belsejében lehet viselni, a brossok rögzítő tűje zárójelbe teszi és kidomborítja a takart részeket, így világít rá arra, milyen mélységei vannak belső világunknak.
MN: A koronavírus-járvány első hulláma idején egy igazán nemes célokat szolgáló online aukcióval jelentkeztetek.
BA: A pandémia alatt olasz mintára szerveztük meg a korona/ékszer nevű, online ékszeraukciót, a befolyt összeg – több mint 2 millió forint – teljes egészében gyermekeket támogató szervezetekhez került. Rendkívül szívmelengető érzés volt azt látni, ahogy az aukció Facebook-csoportjában egyre csak pörögtek a licitek, és a végén felemelő volt a tudat, hogy mi ötvösök is tudunk segíteni.
MN: Beszélhetünk-e trendekről az ékszertervezés területén?
BA: A kortárs művészeti ékszer nem a divathoz tartozó terület, ahol a trendeket az őszi-téli és tavaszi-nyári kollekciók diktálják, hanem a képzőművészethez, ahol viszont egyedi alkotásokról beszélünk.
MN: Ha már a hordhatóság nem, mennyire fontos a szakmai felkészültség?
BA: A tárgytól magától függ, mi mennyire lesz cizellált. Van olyan munka, amelyet olyan gondosan készít el az alkotó, hogy ránézve úgy érzem, az Isten ujja haladt végig rajta, és van olyan, ahol nem ez számít, gondolok például olyan munkákra, mint Neuzer Zsófia egyik műve, mely szénből készült, és az a lényege, hogy amikor hozzáérsz, elporlad.
MN: Beszélhetünk-e Magyarországon olyan értő szakmai közegről, közönségről, helyszínekről, ahol értékelik, támogatják az ékszertervezők munkáit?
BA: Bár az érdeklődés egyre nő, a helyszín egyre kevesebb. Pár éve zárt be a Sterling Ékszergaléria, és azóta is formálódik az igény arra, hogy legyen egy kizárólag ékszertervezőknek dedikált bemutató és árusító helyszín. Megbecsüljük azokat a helyeket, ahol befogadják és kiállítják a munkáinkat.
MN: Az Iparművészeti Múzeumon kívül szoktak-e köz- vagy magángyűjtemények vásárolni?
BA: A közgyűjtemények érdeklődése nem jellemző, inkább magángyűjtők szoktak minket megkeresni. Hazánkban a legismertebb ékszergyűjtők Spengler Katalin és Simonyi István, akik minket is támogatnak.
MN: Az elmúlt hónapokban a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben A kortárs ékszer címmel rendeztek csoportos kiállítást. A finisszázs a Spengler Katalin vezette kerekasztal-beszélgetés volt, 21. századi művészi identitások – ékszerben elbeszélve címmel. Számodra mit jelent az ékszer identitást kifejező, képviselő, meghatározó tulajdonsága?
BA: Sokszor elhangzik, hogy az ékszer nem létszükségleti cikk, hanem luxustárgy. Számomra pont ezért érdekes, és ebben is hasonlít a képzőművészethez: az ékszer olyan tárgy, ami nélkül lehet élni – de minek? Én nem lépek ki ékszerek nélkül az utcára, az ékszerekkel üzenek a külvilágnak. El is tudok kicsit bújni mögöttük: nagyon jó érzés, amikor azt veszem észre, hogy nem engem néznek meg, hanem az ékszereimet. Sokat foglalkoztat az, hogy ki visel kit: én hordom az ékszert, vagy fordítva? Sőt, ki határoz meg kit, melyikünk születik a másikból?
