Dokumentumfilm

A művész jelen van

Képzőművészet

"A performanszművészet nagyanyja", Marina Abramovic életéről készült dokumentumfilm az azonos című 2010-es, a MOMA-ban megrendezett retrospektív kiállítást és az előkészületeit mutatja be.

Nemcsak nyomon követi a belgrádi születésű, 63 éves - bomba formában lévő - művész életmű-kiállítását, de fiatal előadókkal újrajátssza a performanszait, illusztrálja a tárlat egyéb részeit (videók, fotók, installációk). Az imázsfilmként funkcionáló dokuban Matthew Akers rendező-operatőr árnyékként tapadt alanyára, aki így hol "a kameráról tudomást sem véve" létezik - tesz-vesz, szervez, workshopot tart, vagy épp pózol -, hol pedig gyerekkoráról, kalandos életéről, illetve meghatározó szerelméről és alkotótársáról, Ulayról vall. Önvallomását szakértők, kritikusok, kurátorok, művésztársak egészítik ki.

Abramovic a tárlaton tán legnagyobb formátumú performanszát hozta létre: a MOMA Marron Atriumában összesen 716 órán és 30 percen át ült és fogadta némán, szinte mozdulatlanul a látogatókat. Minden alkalommal a tabula rasa aspektust megjelenítve újabb és újabb jelenlétet komponált, amelyek a film során (is) mini történetekként működnek. Abramovic tétlen volt, néma, és koplalt, a látogatási idő lejártával hazament, majd reggel, mint a munkahelyére, jött a múzeumba, és folytatta: lehetőséget teremtett közönségének valami közös élmény megtapasztalására.

A film (és a kiállítás is) egy óriási élő önarckép, amely dokumentumként ugyan hiányos, de tökéletes formai megjelenése tagadhatatlanul vonzó, 106 percig maximálisan leköti a nézőjét.

ART placc Budapest Edition, Toldi mozi, november 16.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.