Nemcsak nyomon követi a belgrádi születésű, 63 éves - bomba formában lévő - művész életmű-kiállítását, de fiatal előadókkal újrajátssza a performanszait, illusztrálja a tárlat egyéb részeit (videók, fotók, installációk). Az imázsfilmként funkcionáló dokuban Matthew Akers rendező-operatőr árnyékként tapadt alanyára, aki így hol "a kameráról tudomást sem véve" létezik - tesz-vesz, szervez, workshopot tart, vagy épp pózol -, hol pedig gyerekkoráról, kalandos életéről, illetve meghatározó szerelméről és alkotótársáról, Ulayról vall. Önvallomását szakértők, kritikusok, kurátorok, művésztársak egészítik ki.
Abramovic a tárlaton tán legnagyobb formátumú performanszát hozta létre: a MOMA Marron Atriumában összesen 716 órán és 30 percen át ült és fogadta némán, szinte mozdulatlanul a látogatókat. Minden alkalommal a tabula rasa aspektust megjelenítve újabb és újabb jelenlétet komponált, amelyek a film során (is) mini történetekként működnek. Abramovic tétlen volt, néma, és koplalt, a látogatási idő lejártával hazament, majd reggel, mint a munkahelyére, jött a múzeumba, és folytatta: lehetőséget teremtett közönségének valami közös élmény megtapasztalására.
A film (és a kiállítás is) egy óriási élő önarckép, amely dokumentumként ugyan hiányos, de tökéletes formai megjelenése tagadhatatlanul vonzó, 106 percig maximálisan leköti a nézőjét.
ART placc Budapest Edition, Toldi mozi, november 16.
