Interjú

„Még nem jött el az idő”

Richter Sára képzőművész

  • Szikra Renáta
  • 2020.07.18 15:06

Képzőművészet

Pár nappal a veszélyhelyzet kihirdetése előtt nyílt meg Richter Sára Kötelék című kiállítása a szentendrei MANK Galériában; június 18-tól még tíz napig újra láthatók varrott vásznai. Ez adta beszélgetésünk apropóját is.

Magyar Narancs: A nagyteremben függ egy ötvenméternyi hímzett lenvászonszalagból kialakított labirintus, de már az előtér is mozgalmas: rengeteg apró hímzett könyv lóg a mennyezetről, mellettük sóval maratott képek sorozata. Gyűjtögető típus vagy?

Richter Sára: Mindent gyűjtök, és ezt sokan tudják is rólam, ezért sokszor lepnek meg érdekes dolgokkal, s ezeket egész biztos fel tudom majd használni. Pár évvel ezelőtt a Nagymező utcában, a konzi mellett talált a lányom egy kidobott iratköteget, kiderült róla, hogy a terézvárosi templom 1953-as esketési iratait tartalmazza: leveleket, kérvényeket, a házasságkötéshez bekért dokumentumokat. Miközben átböngésztem, elképesztő történetek bontakoztak ki a töredékekből. A felfüggesztett könyvecskékben (Ismeretlen, 2016) egy-egy élethelyzetet próbáltam megragadni, mely néhol a sajátomra is rezonált. Talán morbid, de a fotók jó része temetőkből származik, a régi fejfákon, sírköveken megmaradt, néha egészen elmosódott portrékat én fényképeztem. A szövegekhez, idegen élethelyzetekhez illeszkedő tárgyakat is a sajátjaimból válogatom. Egyik gyerekem tejfoga és hajtincse is beépült egy ilyen történetbe, vagy a padlásunkon talált naplótöredék, amelyben a házunk régi tulajdonosa, aki egyébként vénlányként halt meg, a házasság feleslegességéről elmélkedik.

MN: Kitől tanultál hímezni?

RS: Nem tanultam, egyáltalán nem is tudok szépen hímezni. Ez voltaképpen nem is hímzés, hanem öltés, amivel vonalat húzok: írok és rajzolok. De azért más, mint a rajz: a ritmusa, szaggatottsága, durvasága fontos nekem. Nem annyira direkt, mint egy rajz, és az idő, amíg kivarrom a képet a vásznon, lehetőséget ad az esetlenségek korrigálására és segít eltávolodni. Ezenkívül a varrásnak van színe és fonákja is. Felváltva dolgozom a kettőn, és a két oldal mást mutat, mást jelent. Ez különösen a függesztett, mindkét oldalról nézhető-olvasható szalagoknál fontos. Az első ilyen hosszú varrottas, amelynek már a címe is Színe-visszája volt, két évvel ezelőtt a Társaskör Galéria kis pincehelyiségébe készült, ahol a két oldal kiegészítette egymást, együtt adta ki a történetet. Mert mindent nézhetünk ebben a kettősségben: egy család fenntartásának terhe egész más érzés, ha csak kötelességtudatból, kényszerből cipeljük, mint amikor elfogadással, derűvel vagyunk képesek a vállunkra venni, ahogy ez a vászon visszáján, a szálak laza szövedékében fel is oldódik.

MN: Már a Színe-visszáján is nagyon sok olyan motívum volt, amelyekkel azóta is dolgozol, képírásszerűen. A népi hímzésben, mondjuk, a gránát­alma vagy a tulipán termékenységet jelent, nálad a visszatérő elemek sokkal személyesebbek. Például a gyerekkéz, a kivarrt sorsvonalakkal…

RS: Nálam ez a gyereknevelés, a felelősség szimbóluma. Az Orbis Pictusból (Comeniusnak a látható világot az ifjúságnak 150 leckében lexikonszerűen bemutató, 17. században íródott tankönyve – a szerk.) való például a felénk forduló emberalak, a lelkes lény. De ott vannak az összefonódó kezek, vagy a saját mindennapi útvonalaimmal kivarrt térképek, amelyek a gyerekkori és a mostani életteremet jelképezik.

MN: Egy rajzos naplót látunk?

RS: Az első tekercset látva kért fel Bán Ildikó, hogy folytassam a munkát, és mutassak be egy nagy összegző művet a Műcsarnokban 2019-ben. Épp jókor jött ez a felkérés, mert közben betöltöttem az ötvenet, új szakaszába léptem az életemnek. Bőven volt mit átgondolni, a múltamnak is voltak és még maradtak is elvarratlan szálai… Sokat gondolkodom azon is, mit hoz a jövő, mert azt tudom, hogy olyan terveket már nem szőhetek, mint fiatalon. A mostani kiállítás is az önmagam megismeréséhez vezető utak egyike. Nagyon személyes, belső bolyongásnak gondoltam, és most szembesülök vele először, hogy milyen sokan tudnak vele azonosulni. Az Ami személyes egy időszalag: olyan idő, ami anyaggá lett. A saját múltam és jelenem, illetve az átgondolásra szánt idő mások számára is érzékelhető formát öltött.

MN: Fiatalon mentél férjhez, öt gyereket neveltetek, már unokáid is vannak. Ez pedig itt őrült nagy munka, mégis nehéz elképzelni, amint reggel leülsz hímezni és estig meg sem állsz…

RS: Így nem is volt soha, de azért ha kiállításra készülök, azt a többiek is tiszteletben tartják, és hagynak dolgozni. Mivel ez nem kenyérkereső munka, nem fizetnek érte, és lényegében a családtól vonom el az időt, sokat rágódom ezen. Ha dolgozom, akkor a családom miatt van lelkiismeret-furdalásom, ha nem varrok, akkor azért. A kiállítás remek alibi.

MN: Művészcsaládba születtél, édesapád Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész, a testvéreid közül Berta grafikus, Réka textiltervező, Márton pedig fotográfus. Nehéz egy ilyen családi háttérrel boldogulni ezen a pályán?

RS: Nekem nehéz volt. Rengeteg gátlást okozott, de például a nővéremnek – legalábbis kezdetben – nem. Bertának korán megmutatkozott a tehetsége, a szüleim is nagyon bátorították. Mi, Rékával nem is mertük mondani vagy mutatni, hogy minket is érdekelne a művészet. A szüleink úgy voltak ezzel, hogy akinek tehetsége van, az úgyis kiforrja magát. Nem tereltek minket ebbe az irányba, nem is jártunk művészeti iskolába, csak Berta.

MN: Mikor és hogyan kerültél mégis a művészpályára?

RS: Az érettségi után férjhez mentem, nem tanultam tovább. A családi hátterem ellenére sem volt rendszerezett tudásom sem a művészettörténetről, sem a kortárs művészetről. Ez azért rossz, mert magamat sem tudom elhelyezni benne. Persze vannak, akik inspiráltak, például Torma Anna telehímzett óriási vásznai, a történeteinek személyessége biztos hatott rám, ha nem is direkt módon. 1996-ban vettem részt először kiállításon a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület, a FISE galériájában, akkor még kicsik voltak a gyerekek. Használati tárgyakat, kabátot, gyerekeknek verseskönyveket varrtam ki. A stúdióba a férjem nevén, mint Richter Sára jelentkeztem, mert nem akartam, hogy az apám, nagybátyám, testvéreim után mérettessek meg. A szüleim később természetesnek vették, hogy én is művészpályára kerültem, és érdekes módon ezeket is végiggondolva jöttem rá, hogy én is továbbvittem valami módon ezt az ambivalens szülői mintát a saját gyerekeim tehetségének félreismerésében. De a vallásossággal is nehéz volt a viszonyom. A testvéreimmel együtt vallásosan nevelkedtünk, mindannyian a szentendrei ferencesekhez jártunk gimnáziumba. Sokáig azt gondoltam, hogy velem van a baj, nem tudok problémátlanul kapcsolódni az egyházhoz. A munka során sikerült eljutnom ennek a helyzetnek az elfogadásáig, hogy nem baj, hogy egyedül akarok lenni Istennel. Hogy úgy is lehet. Most végre gond nélkül el tudok menni egy misére is.

MN: A kötelességtudat, bűntudat, lelkiismeret-furdalás, kétely, gyötrődés végigkíséri az önmagaddal való szembenézés folyamatát, és mantra- vagy imaszerűen ismétlődő szavak formájában maguk is megjelennek a szalagon a varrott képek mellett-alatt. A betűsorok absztrakt mintázata adja a hátteret, az érzelmi töltés pedig az alaphangját az „életképeknek”.

RS: Ezek a szavak az érzelmeim, a nehéz élethelyzetekhez való viszonyulásom folyamatos változását tükrözik. Sokat gondolkoztam azon, hogy legyenek-e egyáltalán szövegek, kell-e magyarázni a képet? De nagyon megtetszett, amikor kipróbáltam. Az ismétlés miatt tényleg van benne valami imaszerű, de egyben azt is kifejezi, ahogyan sokáig rágódom egy problémán, amíg valamire jutok vele, és végre kiköpöm. Van, ahol élesen kirajzolódnak, aztán elhalványodnak, sokszor újra felbukkannak. Van olyan, amitől nem tudtam megszabadulni, és van, amivel még ezután kell szembenéznem.

MN: Nagy érzékenységgel jeleníted meg a klimax tüneteit, például a hőhullámokat a vörössel kivarrt arcon. Közvetlenül mellettük következnek a megváltozott test kontúrjainak tárgyilagos ábrázolásai, másutt protézisek tűnnek föl, részben tárgyi valójukban a vászonra applikálva. A nők öregedése, annak testi-lelki kínja általában hárított vagy egyenesen tabu téma.

RS: Igen, az öregedésben a testi-lelki hanyatlás is nagyon ijesztő, különösen, ha szülei­vel együtt éli meg az ember, de engem az elengedés kérdése még ennél is jobban foglalkoztat. A klimax elmúltával, ami nálam korán kezdődött és sokáig tartott, sok minden lezárult. Felszabadítóan hatott rám, bár ebben végre a hormonok is a kezemre játszottak. A klimax elkerülhetetlen, a szerepekbe merevedést viszont jó lenne elkerülni, a kényszeres tevés-vevést, azt a meggyőződést, hogy a tevékenység a jóság. El kell, hogy jöjjön a tétlenségnek is az ideje. Figyelem a szüleimet, akik nagyon idősek már, és mégsem tudják elengedni azt, ami meghatározta az életüket: anyám a háztartási dolgokat, a folyamatos takarítást, apámmal pedig a legnagyobb betegsége idején is csak művészeti dolgokról lehet beszélni. Nagymamánk, aki 105 évesen ment el, az életet nem tudta elengedni. Pedig a végére teljesen eltávolodott már mindentől, csak az Üdvözlégy Máriát mormolta magában, ezt válaszolta minden kérdésre – ezt is belevarrtam az egyik szalagba.

MN: Te hogy állsz most az elengedéssel, a tétlenséggel? Lesz olyan, hogy lerakod a tűt és a cérnát?

RS: Még nem jött el az idő. De egyre jobban nyomaszt a hajszolt, mókuskerékszerű pörgés, amiben mindannyian élünk, és amire válaszképpen mostanra eljött a lelassulás kényszere is. Azért mondom a kényszert, mert a slow life, a lassú, szemlélődő élet egy ideál, amit ma már tanulni kell.

MN: Mivel foglalkozol most?

RS: Most éppen tényleg semmivel! Három napja tettem le életem első megbízásra készült művét, az evangéliumi történetekből a csodálatos gyógyításokat kaptam témaként. Az egész karantén alatt ezt varrtam. Úgy látszik, még mindig terápiában vagyok.

(A Kötelék – Richter Sára varrott vásznai című kiállítás június 28-ig látható a szentendrei MANK Galériában. Kurátor: Rappai Zsuzsa)

Neked ajánljuk