Képzőművészet

Az emlékezés szimbólumát vitték el elég aljas módon.

Lehet, hogy Szakács Árpádnak lesz ehhez néhány szava.

A magyarországi hiányos intézményrendszer korántsem egyedülálló a régióban, Bukaresttől Belgrádig nagyon hasonló kérdésekkel néznek szembe a művészeti színtér szereplői.

Egy irat szerint adományozójuk, a köztiszteletben álló Georges Keller műkereskedő kapcsolatban állt egy francia kollégájával, aki a náci megszállás idején németekkel kereskedett. Lehet, hogy elrabolt festményekről van szó.

A rusztikus, ámde mégis elegáns terekkel rendelkező, nevében a korábban ott működő üzemre utaló Rugógyár Galéria viszonylag új szereplő a kortárs képzőművészeti szcénában; az első, csoportos kiállítása is csak idén februárban volt.

Az építészettel, grafikával, illetve festészettel foglalkozó művész 2010 körül kezdett el olyan installációkat készíteni, melyekben elvont fogalmak (mint például: valóság, vágy, álom, emlék) vizuális leképezésével foglalkozik.

Félmilliárdért venne egy Munkácsy-képet  Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programja.

Miközben Budapest kezd belefulladni a szemétbe, mert akadozik a szemétszállítás, az Art Moments művészeti fesztivál arra hívja fel a figyelmünket, hogy mennyire pazarló módon élünk.

Bár a Kiscelli Múzeum Templomterében, illetve Oratóriumában bemutatott kiállítás fókuszba emelt időpontja az 1971-es év, valójában tágabb időszakot ölel fel; az új gazdasági mechanizmus 1968–1973 közötti éveit, ami a művészettörténeti „időszámításban” megfelel a fiatal neoavantgárd generáció megjelenésétől egészen annak hivatalos betiltásáig tartó időszaknak.

A félmeztelen lányt farmerszoknyában, kombinés Pankát ki kell érdemelni.

Korábban a román hatóságok azt feltételezték, hogy a rotterdami Kunsthal Galériából ellopott Matisse-, Picasso- Monet- és Gauguine festményeket elégették a gyanúsítottak.

Nemes Csaba munkásságának egyik fontos jellegzetessége a társadalmi/politikai elkötelezettség; ebből a nézőpontból közelített a 2006-os pszeudoforradalom eseményeihez (Remake, 2007), a romagyilkosságokhoz (a bábjátékon alapuló Állj ide! című, 2010-es filmje), a szegénységhez, a hajléktalansághoz vagy éppen a kortárs képzőművészetet felbolygató eseményekhez (tiltakozás az Abu-Dzabiban felépülő új Guggenheim Múzeum ellen, melyet rabszolgaként tartott külföldi munká­sok építettek; akciók a Magyar Művészeti Akadémia térhódítása miatt). Festményeinek egyik forrása a Kádár-korszak vizuális, mentális továbbélése; ennek egyik szép példája az édesapja fényképeinek továbbírásán (újrainterpretálásán) alapuló 2012-es Apja neve: Nemes Csaba című sorozat.

A Kőszeg Ferenc cselédszobáját betöltő falfestményről sokan és sokszor írtak már, egy évtizede a Narancsban maga Kőszeg mondta el a mű keletkezéstörténetét (lásd: Secco, Magyar Narancs, 2009. november 5.). Most, hogy a Seccót restaurálták, az ünnepi hangulatban keletkezett újabb szövegek is fölidézik az 1970/71-ben készült műhöz kapcsolódó epizódokat. A Fugában rendezett konferencián az egykori szereplők elbeszélése mellett művészettörténeti, eszmetörténeti és a restaurálás folyamatát bemutató előadásokra is sor került. Így most csak vázolom a történeti részleteket, mert aktuálisabbnak tűnik az, ami nem feltétlenül olvasható le a popkultúra és a demokratikus ellenzék „újraszentelt kápolnájának” ikonográfiájáról.