Korábban az avantgárd azt mondta, semmi nem az, ami, és az alkotók belemerültek a forma analizálásába. A szürrealisták Freud pszichoanalízise után viszont már azt hirdették, hogy lehetetlen úgy látni a valóságot, mint korábban, a világ átrendeződött.
Ezeken a változásokon, elmozdulásokon vezet végig a kiállítás, gazdagon megtámogatva a mozgalom történetét dokumentumokkal, elméleti összefoglalókkal, részletes és izgalmas audiokommentárral, valamint a jelentős alkotók életrajzi adalékaival és műveivel.
A kiállítás középpontjában az 1929-es év áll, Salvador Dalí megjelenése. A 20. század legjelentősebb mozgalma az adott évben önmagát így definiálja: „(…) az őrület sznobériája / keményvonalas antiklerikalizmus / német fegyelem / exhibicionizmus / poén nélküli viccek” (Variétés – Le Surréalisme en 1929).
Hogy ez pontos meghatározás volt-e? Teremről teremre járva az irányzat minden műfaji vetületével megismerkedhetünk. André Kertész és Brassaï fotóin keresztül rácsodálkozhatunk a szürrealista fotózás főbb jellegzetességére: hogyan – mivel az álmokat és látomásokat nem lehet fotózni – „manipulálhat” minket a látvány. Brassaï két Graffitije például ősi isteneknek tűnhetnek, Kertész felnagyított részleteit, izgalmas kivágásait szemlélve pedig egyértelművé válik, hogyan is illeszkedik munkájuk a szürrealizmus képi világához.
Érdekes vonulata a kiállításnak a szürrealizmus rejtett humorának felmutatása. Francis Picabia, aki a 30-as évekig a párizsi szürrealizmus központi alakja (és már 1910-ben abszurd, direkt használhatatlan gépek tervrajzait készíti el) például izgalmasan játszik az egymásra montírozott formákban rejlő lehetőségekkel, ahogy ezt a Maszk és tükör című képe is mutatja, ahol (talán) emberi fejre vetül az erőteljesebb másik arc, ám a fejen kecskeszarvak meredeznek. Íme, a szürrealisták nagy kérdése: tényleg kezelhetetlen vadállatok lennénk?
Giorgio de Chirico Ókori küzdelem című alkotása is vicces a maga módján. A semmi közepén összepréselődött, elszántan küzdő ókori embereket látunk. De lenyűgöző a formák és rétegek, a vendégtárgyak (például szőrcsomók) szabad használata vagy a bábuk, gyerekrajzok beemelése a kompozíciókba, amit hűen mutatnak Joan Miró és Max Ernst munkái is. Ernst kollázsaiban már a merész és nyíltan humoros címadás is jelen van, gondolok többek között A vízbe fulladt ember elegáns gesztusa című művére, de akár a Száz fej nélküli nő sorozatra is, melynek kiállított darabjait hosszan lehet nézegetni és közben töprengeni a képek sajátosan csiklandós szellemességén és sokféleképpen elbeszélhető történetén.
De ugyanilyen érzékeny játékot láthatunk Yves Tanguy hallucinációkat megjelenítő, lebegő alkotásain, René Magritte összevissza fogalmazott, a formák és jelentések elcsúsztatásával derűs feszültséget keltő vagy éppen Pierre Roy zavarba ejtő alkotásaiban.
A könnyedebb lebegést Dalí nehéz képzettársításai követik (ő önnönmagát a szürrealizmus megtestesülésének tekintette), a falon folyamatosan pereg az Andalúziai kutya (a Buñuellel közös alkotást is 1929-ben mutatják be, demonstrálva, hogy filmen is megjeleníthetők a fantázia képei), és a következő teremben a Szimbolikus működésű illetlen tárgy is megtekinthető, mely kompozíció középpontjában Gala (Dalí felesége) piros cipellője áll. E pajzán lábbeli már a vörös terem felé mutat.
Kissé ijesztő Alberto Giacometti Kellemetlen tárgy című, hegyes és hatalmas falloszát vagy André Masson nyíltan szadista jeleneteit nézni, csak Man Ray híres párzó fabáb modelljeinek (Mr. and Mrs. Woodman) sorozata oldja kissé a perverz feszültséget.
Valószínűleg nem lehet egyetlen tárlat sem teljes, de ahogy a kiállított szobrászok közül hiányzik Marcel Duchamp, ide befért volna, mondjuk, Hans Bellmer, aki erotikus babatorzóival vált ismertté.
A kiállítás záróképe a mozgalomhoz sosem csatlakozó Pablo Picasso Minótaurusza. A félig ember, félig bika alakban ott van minden belső feszültség (bár ha Picasso felől értelmezzük, akkor egyfajta önazonosítással is magyarázható a kép), mely a szürrealizmus (és későbbi követői) művészeit feszíti. A kétértelmű, ambivalens alak az ösztönök, szexuális vágyak és az erő megtestesítője, az emberfeletti késztetéseké. Ezt a képet nézve nyugtázzuk, hogy a létezés örök a harc a külvilággal és önmagunkkal. Meg azt is, hogy a szürrealizmus örökre megváltoztatott minket.
A kiállítás október 20-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában
